Coldplay: Adventure of a Lifetime.
Egész nyáron ez a dal ment a fejemben. A nyáron, amikor a nyolcadikosok a gimnazista éveiket, már gimnazista diákok pedig a következő évfolyamot várják.
Minden évben ismétlődő „fejbekólintás” augusztus utolsó két hete, amikor igazán realizálja mindenki, hogy ideje felszereléseket venni, új őszi outfiteket összerakni, beszerezni pár pumpkin spice illatú gyertyát és szimplán mentálisan készülődni a tanévkezdésre. Teljesen mégis akkor ébredünk rá, hogy egy újabb kemény évnyi tanulás van előttünk, és hogy tényleg vége van a nyárnak, amikor az évnyitón találjuk magunkat ünneplőbe öltözve, és a Himnuszt énekeljük az iskolával együtt. Mi, kilencedikesek egy hét együttlét után nyilván nem tudjuk megismerni egymást, ugyanis maximum szünetekben van időnk valami felszínesről beszélni, például, hogy másnap miből fognak feleltetni (válasz erre: természetesen mindenből!), vagy hogy a másik mennyire ismeri a többieket (körülbelül semennyire).
Első hét utáni hétvégén összepakoltuk a fél szekrényünket, és felszálltunk a Tiszafüredre vezető buszra, irány a gólyatábor!
Az oda vezető utat mindenki máshogy éli meg: van, aki olvas, zenét hallgat, alszik, beszélget a szomszédjával, vagy csak szimplán bámul ki az ablakon, és azon gondolkozik, hogy mi lesz a vacsora. Megérkezéskor a fiúk segítségével gyorsan megy a kipakolás, majd egy alapvető ismertető a hévégéről, na meg persze a szobabeosztás kikunyerálása történik. Avagy ne névsor szerint menjünk, hadd legyek xy-nal. Amint ezt kipipáltuk, mindenki berendezkedett, kaptunk egy kis pihenőidőt, majd gyorsan ketté szedték a csapatot, az egyik fele ment evezni, a másik biológiai ismertetőt kapott az állatokkal, növényekkel kapcsolatban, amikkel találkozhatunk a hétvége folyamán. Majd csere. Ha már mindenki profi módjára megtanulta, hogyan kell irányitani a kenut, a csapat elindult egy kicsit hosszabb túra.
Kb. 3 óra alatt is rengeteget tud tanulni mindenki. Hogyan kell csapatban dolgozni, hiszen nem mindegy milyen tempóban evezel, hol van a testsúlyod, vagy hogy egyáltalán odafigyelsz-e a másikra. Azt is megtanulod, hogy legközelebb kend be magad naptejjel, fújd be szúnyogriasztóval, és vegyél vitorláskesztyűt. A kevésbé veszélyesen élők ezt persze már megtették, de hát abban mi a buli? Biztató az, hogy amint kiérünk a mini méretű sikátornak tűnő részről, már csak pár méter van hátra, és kiszállva talán újra érezni fogod a hátsó feled és a vállad. Talán…nem garantálok semmit. Ezután a fizikailag és szellemileg is egyaránt megerőltető út után nyomás az étkezdébe, hiszen már mindenki éhezők viadalát játszott a vízen.
Miután versenyt csináltunk abból, hogy kinek mennyi szúnyogcsípése lett, milyen durva égési sérülései, és hány hólyag az ujján, elkezdődött a DÖK-ös diákok által szervezett gólyaavató. Az A, B, C és D osztály egész este egy zenés, nevetéssel teli feladatokkal teli vetélkedőn vett részt, ahol nemcsak azt tudhattuk meg, hogy ki tudja összerakni a legjobb táncot, de azt is, hogy kit lehet legjobban cowboynak felöltöztetni. Az egész gólyaavatót egy közöst tánc zárta, ami személy szerint az én kedvencem volt.
Este mindenki húzta a lóbőrt a megerőltetések után, reggel pedig egy gyors reggelit követően megindultunk az eddigieknél még hosszabb túrára, amiről mindenki mást mond mennyi volt, valaki 12 km-t, van, aki 20-at, valakinek csak 2-nek érződött. Aki ügyes volt, előre verekedte magát a túrákon, ugyanis ott kellemesen lehetett haladni, nem volt torlódás vagy ütközés. De persze így is sikerült egyeseknek beborulni a hajóval a hétvégén. Egy röpke nyílt vízen romantikusan elköltött hideg ebéd után kb. hetesével be is mentünk a még kisebb csatornába. Miután elmentünk az ijedt arcú hajósok mellett, akik nem vették komolyan, amikor mondtuk, hogy körülbelül 50 hajóra számíthatnak még utánunk, ki is értünk a nádasból, és leeveztünk a nyílt Tiszán. Ott a sarkon megálltunk egy pillanatra lábat nyújtani, és kicsit kitisztítani a hajókat, hogy újkori állapotukban tudjuk leadni őket. Amint megjelent a következő 7 ladik, útnak is indultunk újra, a saroktól számítva már csak fél óra volt a túrából.
Kijelenthetem, hogy az utolsó 5 méter a legnehezebb, amikor már nem érzed semmidet, és minden bajod van. Maga a mennyország, amikor x óra után kiszállhatsz a kenuból, leadod a vízi felszerelésed, és csak arra kell koncentrálsz, hogy a lábad elvigyen A-ból B-be. A kempingbe visszaérve már csak fel kellett karolnod a táskád az összepakolt szobából, berakni a buszba, majd felszállni a járműbe. Kicsi késéssel, de visszaérkeztünk az iskola elé, ahonnan egy kis pakolás után mindenki mehetett a saját maga dolgára. Majdnem teljesen biztos vagyok benne, hogy hazaérvén mindenki tartott egy taktikai szunyát.
Elismerésünket és köszönetünket fejezzük ki tanáraink, és a DÖK-ösök felé, ugyanis egyáltalán nem lehetett könnyű 152 embert terelgetni mindenfelé, és megszervezni az egész tábort. Szerintem mindannyian nagyon jól éreztük magunkat, és mi 9.-esek itt kóstoltunk bele először igazán abba, hogy milyen is Berzésnek lenni, és egy ilyen összetartó csapathoz tartozni.
Keszthelyi Annaróza 9.D
