A Gyöngyösi Berze Nagy János Gimnáziumban intézményesült tanórán kívüli nevelési lehetőségek felmérése, rendszerezése

Nevelés vagy oktatás?

Az oktatás és a nevelés egymástól elválaszthatatlan tevékenységek. Már az ismeretátadás puszta ténye is, tartalma pedig még inkább jellemformáló, és fordítva: a kifejezetten nevelő célzatú tevékenység is új ismeretek születéséhez vezet.

Azt, hogy az iskolában nevelés és oktatás egyaránt folyik, soha senki nem vitatta és vitatja ma sem, a kettő közötti prioritási sorrend, illetve arány azonban úgy a pedagógiában, mint az oktatáspolitikában heves viták forrása. A gyakorlatban még inkább.

A mai magyar tanügyben szimbolikus jelentőségű, hogy közoktatás helyett köznevelésről kezdtünk beszélni (eszerint változott meg a hivatásunk szempontjából leginkább mérvadó törvény neve is). E tendencia mögött alighanem az a meggondolás húzódik, miszerint aligha képződhet egészséges, fejlődőképes társadalom az egyén jellemének gondos, odaadó fejlesztése nélkül.

A nevelés előtérbe állítása dicséretes szándék, ennek gyakorlati megvalósítása azonban se nem magától értetődő, se nem könnyű feladat. A végbement (és a szükségesnél talán kicsit kaotikusabb) átalakulás veszélyesen erodálhatta volna a mégoly magasztos elképzeléseket is, hiszen az intézmények és a tankerületek sokáig működőképességük fenntartásával voltak elfoglalva. Úgy gondolom, a nevelés előtérbe állítása vagy háttérbe szorítása ilyen körülmények között változatlanul a végeken, azaz az egyes iskolákban dől el.

Én egy olyan iskolában dolgozom, amely a nevelést, mint alapfeladatot szívügyének tekinti. Ez tartott a pályán 25 küzdelmes esztendőn keresztül, sőt magát a hivatást is a nevelési lehetőségek változatossága miatt választottam.

Az, hogy egyéb diplomák birtokában hátat fordíthattam volna a szakmának, a szabadság érzésével ajándékozott meg. Tanári mivoltomat teljes intenzitásában éltem meg. Úgy tartottam ‒ sőt, ez a véleményem ma is ‒, hogy a tanárnak a szaktárgyán túl is adnia kell magából valamit, bármit ‒ irányultságától, habitusától függően. (Én például a természetjárás és a szabadidős sport népszerűsítését, diákokkal közös művelését érzem a leginkább rám szabott feladatnak.)

A neveléshez való viszonyulásomban igazgatóvá történt kinevezésem okozott minőségi változást 1999-ben. Immáron teljes rálátásom nyílt kollégáim munkájára. Rájöttem, hogy a tanórán kívüli nevelőtevékenység ‒ a falakban, tradíciókban rejlő nevelő hatással kiegészülve ‒ rendszert alkot, amelynek együttes jótékony hatása, egyre inkább úgy látom, egyenrangú a tanórán folyó szaktanári tevékenység hozadékával. Intézményvezetői küldetésemül választottam ennek a rendszernek a finomhangolását, valamint azt, hogy az harmonikusan találja meg a helyét egy még nagyobb rendszerben ‒ az iskolánkban folyó nevelési-oktatási folyamat egészében.

Értékeink

A gyöngyösi gimnázium 383 éves története szerénységre és alázatra int. A nagy elődök helytállása példát mutat, a gyakori nehézségekből történő kilábalás ténye pedig derűlátásra késztet. Az iskola túlélt törököt, labancot, németet és szovjetet, fenyegették, sanyargatták, olykor be is zárták ‒ hogyan is lehetne mindezzel egy lapon említeni 2017 nehézségeit? Aki értő módon tekinti át az elmúlt majd négy évszázad krónikáját, az a problémákban nem sorscsapást, hanem feladatot lát, amelynek megoldódását nem szabad ölbe tett kézzel várni, hanem tenni kell érte.

Az ódon falak közt élve szinte fizikailag érezhető az ősi iskola szellemisége. Élesen kirajzolódnak azok az értékek, amelyek napjainkban is iránytűül szolgálnak pedagógiai arculatunk megtervezéséhez. Talán a legszembeötlőbb, hogy mindvégig működött a karakán kiállás a nemzeti gondolat és a humánum mellett ‒ nem öncélú ribillió formájában, hanem a legnemesebb hazaszeretet és emberség megnyilvánulásaként. Az iskola fenntartotta a jogot az autonóm, kritikus gondolkodásra és élt is azzal. A nevelőtestület soha nem törekedett a regnáló hatalom szolgalelkű, eminens kiszolgálására. Rendületlenül kereste az igazságot, felkarolta a kiszolgáltatottat, a bajba jutottat, emberré nevelt, közösséget formált, de közben az egyetemes tudást is szolgálta.

Kéne ma bármit is máshogy tennünk? ‒ Aligha. Át kell nyújtanunk mindazt a tudást, ami az élet mély és értő megéléséhez szükséges (ennek részeként és nem elsősorban: ami alkalmassá tesz a felsőfokú képzésbe való bekapcsolódásra), a közösségért és önmagáért is felelős emberré kell nevelnünk, akinek a kezébe nyugodt lelkiismerettel átadható majd a stafétabot ‒ és nem utolsó sorban csodálatos iskolaévekkel kell megajándékoznunk a gyerekeket, akik azzal tiszteltek meg bennünket, hogy ránk bízták magukat. És ezzel meg is alkottuk a pedagógiai programot.

Felelősségvállalás nemzetünkért, közösségünkért

Sajnos egy darabig még aligha remélhetjük, hogy az életszínvonal tekintetében belátható időn belül felzárkóznánk Európa jóléti államaihoz. Soha nem kerülhetünk azonban olyan helyzetbe, hogy ne lenne kötelességünk lehetőségeinkhez mérten felkarolni a nálunk elesettebbeket.

Iskolaközösségünkben a karitatív tevékenységnek komoly hagyománya van. A Katolikus Karitásszal Kissné Császár Erzsébet kolléganőm jóvoltából tartunk kapcsolatot. Vályi-Nagy Csilla osztályával rendszeresen támogatja az autista központ rendezvényeit. (Esetenként jómagam is szerveztem adománygyűjtést.) Részt vesznek a Kék séta elnevezésű rendezvényen, amelyen autista gyermekekkel együtt túráznak a Mátrában.

Örömömre egyre több diák ad vért a Bugát Pál Kórház által szervezett kiszállásos véradásokon (rendszeresen 40-50 berzés diák, illetve tanár részvételével). Szeretném ezt a gesztust viselkedésmintává emelni, ezért a véradókat csoportos igazgatói dicséretben részesítem és a fényképüket elhelyezzük a dicsőségtáblán.

A kézdivásárhelyi testvériskolával fennálló, húsz évre visszatekintő kapcsolattartás is jó lehetőségnek bizonyult a segítő szándék kifejezésre juttatására. Eleinte magát a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Gimnáziumot segítettük taneszközökkel, könyvekkel, technikai eszközökkel, azonban mára ez okafogyottá vált, a testvériskola ugyanis gazdasági téren túlszárnyalt minket. Minthogy azonban a hagyományos tavaszi látogatás során módunkban áll felkeresni a kevésbé szerencsés adottságú magyarlakta vidékeket is, az adományok Erdélybe juttatása továbbra is értelmes és fontos feladat. Újabban Kalotaszeg, illetve a szórványvidékek magyar tannyelvű iskoláiba viszünk térképeket, könyveket, egyéb taneszközöket, de szerény eszközeinkkel sikerült hozzájárulnunk Böjte Csaba dévai missziójához is.

Visszatérve a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Gimnáziumhoz: pályafutásom egyik legnagyobb ajándékaként élem meg, hogy a történelmi Magyarország tőlünk legtávolabbi magyarok lakta városában testvérekre leltünk, a szó legnemesebb értelmében. Kézdivásárhelyről még vagy nyolcvan erdélyi úttal a hátam mögött is feltöltődve, lelkileg újjászületve érek haza minden alkalommal. Úgy látom, ebben az ajándékban diákjaink is osztoznak, köszönhetően a „nagy buszon” velem tartó kollégáimnak, akikkel e napokon lelki közösséggé kovácsolódunk.

Van úgy, hogy kevésbé látványos módon kell egymás segítségére sietnünk. Sajnos időről időre bekövetkezik, hogy népes iskolaközösségünk (diák és felnőtt) tagjai elemi csapás, családi tragédia vagy éppen anyagi nehézségek miatt kerülnek bajba. Ilyenkor az iskola egy emberként áll a bajba jutott mellé, ha kell, kétkezi munkával, ha kell, adományokkal támogatva a bajba jutottat. Ezek a lehetőségek a támogatást nyújtó lelki gyarapodását is szolgálják, így erősítve nevelőmunkánk hatását.

Az előző gondolatokból levezethető, hogy azok közé tartozom, akik örültek a közösségi szolgálat gondolatának és támogatják annak intézményét. Úgy hallom, sok iskola tehernek érzi a közösségi szolgálat szervezését és adminisztrálását, holott, ha a diákok ebbéli munkájukkal képesek valóban érdemben segíteni emitt-amott, akkor tevékenységüknek elvitathatatlan a hozadéka. Arra kell csak vigyázni, hogy a feladat teljesítése ne váljon szemfényvesztő papírvarázslattá, hanem az egyes teljesítések mögött tényleges és érdemi munkavégzés álljon. Ezt a célt felvilágosítással, illetve az együttműködési megállapodások alapos körbenjárásával igyekszünk elérni. (Egyébként ilyen megállapodást már több mint százat kötöttünk.)

 

Természeti környezet és környezettudatosság

A szervezeti kultúrát a természeti környezet, történelem, nemzeti kultúra, a szervezetben domináns módszerek, stílusok, a szervezet történelme, az alapítók, a szervezettel kapcsolatos kimagasló személyiségek példája határozza meg.

A történelmi sajátosságokról, a nemzet nagy eseményeihez való viszonyulásról, a közösséghez és nemzethez tartozásból fakadó felelősségvállalásról esett már szó. Érdemes azonban szólni az iskolánk természeti környezetében rejlő páratlan lehetőségekről, annál is inkább, mivel számos rendezvényünk épül közvetlenül rájuk.

Az iskolánk északra nyíló ablakaiból a Mátrára, illetve az ország jelenlegi legmagasabb pontjára, Kékestetőre nyílik kilátás, tálcán kínálva a tanítási órán kívüli nevelési lehetőségek egész sorát. Mi ezeket örömmel ki is aknázzuk. A természetben megvalósítható programok bemutatása később kerül terítékre, ehelyütt inkább a kifejezetten környezetünk érdekében végzett tevékenységünket mutatom be.

A környezettudatos nevelés áthatja pedagógiai munkánk egészét. Egyes ‒ elsősorban természettudományos ‒ tantárgyakban a környezetvédelemmel, fenntartható fejlődéssel kapcsolatos tartalmak explicite jelen vannak. A Nemzeti Alaptanterv hangsúlyosan tartalmazza e célkitűzéséket.  Kirándulásaink, osztályprogramjaink lebonyolításakor is kimondott célunk a környezet tisztaságának megőrzése vagy éppenséggel helyreállítása. Ezeknél a mozzanatoknál azonban fontosabb a mindennapi életünkbe telepített elemek hatása.  Felsorolok néhány ilyet.

Az iskolát körülvevő területet parkosítottuk és jellegzetes mátrai fafajokat, cserjéket telepítettünk. Ebben a „tankertben” foglalkozások is zajlanak. Megszerveztük a szelektív hulladékgyűjtést. Az ügyeletes feladata becsengetéskor az egész épületben lekapcsolgatni a villanyt. Kétoldalas nyomtatókat használunk, a felesleges papírok hátoldalára nyomtatunk. Elektronikus adatmozgatást szorgalmazunk mind a diákok, mind a tanárok körében, sőt 2017 szeptember 1-jén bevezettük az elektronikus naplót.

Bizonyos alkalmakkor a környezettudatos életvitelre törekvés direkt formát ölthet. Ezen alkalmak egyike a papírgyűjtés. Ilyenkor diákjaink hihetetlen mennyiségű újrahasznosítható papírhulladékot adnak le. Sajnos az országban ennek felvásárlása gyakorlatilag megszűnt. Nagy nehezen sikerült egy dunántúli (!) céget találni, amely hajlandó az összegyűjtött papírt elszállítani. Van osztály, amely a nehéz helyzetben nevelkedő diákok kirándulásokon való részvételét a papírgyűjtés bevételéből oldja meg – ennek nevelési értéke kimagasló.

Az elektronikus hulladékgyűjtéssel, ha lehet, még több gondot veszünk a nyakunkba. Ekkor ugyanis a méretét és jellegét tekintve igencsak változatos limlom átmenetileg az aulában halmozódik fel, sőt arról az elszállítás előtt leltárt is fel kell venni. Ezzel együtt azt reméljük, ez a vállalkozásunk segít kialakítani a gyerekekben a környezetért érzett felelősség érzését.

Vályi-Nagy Csilla kolléganőm rendszeresen vesz részt a Mátra megtisztítását célzó rendezvényeken.

A kötelezendően ellátandó közösségi szolgálat egyik színtere is a Mátrai Tájvédelmi Körzet lesz. Ez ügyben megindultak az egyeztetések az illetékesekkel.

Hagyományok, jelképek, rítusok

Elemzésem visszatérő elemeként sokszor teszek említést kiterjedt, gazdag hagyományrendszerünkről. Ezek a hagyományok annak ellenére sem avíttak, ásatagok, hogy némelyik nagyon komoly múltra tekinthet vissza: valamennyi klasszikus értékeket hordoz, ezért jövőképünkben – jövőképemben – is helye van.

Tradícióink rendszere sokszínűsége ellenére sem alkot lezárt egészet. Olykor a véletlen szüli azokat a megoldásokat, amelyeket érdemes életünk visszatérő mozzanataként megtartani, más esetben iskolánk múltjában lelhetünk kincsekre. Ezeket precíz kutatómunkával lehet feltárni és közszemlére tenni. Hajagos József kollégám az épület centenáriumára készített jubileumi emlékkönyvével és emlékkiállításával már megmutatta ennek útját. Később bemutatjuk az október 6-a emlékére (idén 25. alkalommal!) megrendezett emlékkonferencia és -ünnepség intézményét – tavaly sikerült ezeknek az igényes, felemelő ünnepségeknek a szövegkönyvét összegyűjteni és publikálni.

Régi hagyományt követünk az iskolai formaruha használatával. Ünnepi alkalmakkor ragaszkodunk a klasszikus sötét öltönyhöz, illetve matrózblúz – sötét szoknya kollekcióhoz. Mindezt az iskolajelvény egészíti ki. Ezen kívül „berzés” melegítő és egyenpólók rendelését tesszük lehetővé.

Újabb hagyományaink közül több is az átlagost meghaladó teljesítmény méltatására, elismerésére szolgál. A dicsőségtáblára a négy éven át kitűnő tanulók, a legkiválóbb művészeink és sportolóink fényképét tűzzük ki. (A négy éven át kitűnő tanulmányi eredményt elért tanulók kitüntetése nem előzmények nélküli. Amennyire ki tudtam deríteni, a 19. század elejétől egészen a 60-as évek végéig működött ez az intézmény. Intézményvezetőként újjáélesztettem ezt az elismerési formát, amellyel egy igen reprezentatív kiállítású szalagos kitüntetés jár, díszdobozban.) Az előző kategóriákhoz egy újabbat illesztettünk: 2007 óta csoportos igazgatói dicsérettel ismerjük el azon diákcsoportok érdemeit, amelyek közösségként vagy csoportosan arattak valamilyen téren sikert, például ünnepség szereplőjeként.

1999 óta hagyomány, hogy kitűnő tanulóink a bizonyítványukat az iskolaközösség előtt az igazgatótól vehetik át a tanévzáró ünnepségen.

Nemrég a kitüntetések sorát újabban toldottuk meg: gyermekének ballagásán a szülői munkaközösség legaktívabb tagjának a munkáját ismerjük el emlékplakettel. Ezt a kitüntetést a Szülői Munkaközösség nemrég elhunyt elnökéről neveztük el.

Egy másik újításunkkal a nevelőtestület régi igénye teljesült. Mint láttuk, számos intézményt vezettünk be a versenyeken kiváló eredményt elért diákok teljesítményének honorálására (dicsőségtábla, kitüntetések, könyvjutalom). Nem megoldott viszont az eredmények elérését lehetővé tevő szaktanár munkájának elismerése. Sajnos pénzjutalom nem jöhet szóba (?), mivel a közismert anyagi helyzet miatt ilyet emberemlékezet óta nem kapunk. Lehetséges azonban az erkölcsi elismerés. A felkészítő teljesítményt egyértelmű feltételrendszer alapján mérlegelvén, az iskolaközösség színe előtt szoktuk legkiválóbbjainkat kitüntetni.

A nevelőtestület nyugdíjas tagjait is közösségünk részének tekintjük. Nyugdíjba menetelkor felkerül a nevük a nevelőtestület örökös tagjainak táblájára, elhunyt tanár elődeinknek emlékére pedig márványtáblát helyeztünk el az aulában.

Magyartanáraink érdeme, hogy iskolánkban évről évre megjelenik az Így írunk mi elnevezésű antológia, diákjaink írásaiból. 2017 tavaszán ezeket az írásokat is sikerült kötetbe rendezni és kiadni.

Iskolánkat nagy örömünkre rendszeresen tisztelik meg látogatásukkal elismert művészek, tudósok, előadók. 2003-ban megnyitott Vendégkönyvünk az ő itt jártuknak állít maradandó emléket. Egyebek között Bálint György, Wittner Mária, Székelyhidi Ágoston, Laczkfi János, Németh Judit (Németh László lánya), Kányádi Sándor aláírásával büszkélkedhetünk.

Évente megjelenő kiadványunk, az Értesítő úgyszintén régi hagyományt elevenít fel. Intézményünk 383 éves fennállása során több olyan időszak is ismert, amikor az elmúlt tanév eseményeit, továbbá a diákok tanulmányi eredményeit az iskola évkönyvben tárta az érdeklődő nyilvánosság elé. Ezek a kötetek rengeteg olyan mozzanatot őriznek meg számunkra, kései utódok, illetve az utánunk következők számára, amelyek felidézik az egykori gimnázium atmoszféráját, vagy amelyekből az egyes fejlesztések, átalakítások története ismerhető meg. A modern kor Értesítője is ugyanezzel a szándékkal készül. Igyekeztünk megőrizni a hagyományos szerkezetet, vagyis a kötet végén az osztályok fényképe szerepel. A könyvben nyugállományba vonuló munkatársaink életpályáját is méltatjuk, illetve emléket állítunk elhunyt kollégáinknak.

Intézményünk az ország egyik első iskolájaként készítette el honlapját. A honlap azóta persze sokat változott. Kihasználja a mai technika nyújtotta lehetőségeket, tartalmában pedig gyorsan követi az iskolai eseményeket és a diákok is részt vesznek frissítésében.

2010-ben tudatosodott bennem, hogy milyen kár, hogy alig van emlékünk azoknak a hajdani diákoknak a tízezreiről, akik a közel négyszáz év alatt padjainkat koptatták. E felismeréstől hajtva alapítottam a Gyöngyösi Gimnázium Nagykönyvét (tényleg nagy, több mint 10 kg), amelybe az érettségizett évfolyamok írják be egy-egy lapra a nevüket. Visszafogott optimizmussal 376 lapot köttettem a könyvbe (ennyi éves volt az iskola 2010-ben…)

Legújabb hagyományteremtő próbálkozásunk a Berze NépNap elnevezésű rendezvény. Ezen a napon – az eddigi egyetlen „népnapot” névadónk neve napjához kötöttük – mindenkit szívesen látunk, aki valaha is az iskolaközösség tagja volt vagy jelenleg is az. A programok az egész napot kitöltik: előadások, padlás- és pincetúrák, koncert, faültetés, időkapszula elhelyezése, sportrendezvények, táncház és még sok minden más.

 

Kultúra, tudomány, ünnepségek – illetve a szellemi központ mivoltunkból adódó tetteink

Ünnepségek

A közösségi (tanévnyitó ünnepség, szalagavató, tanévzáró ünnepség, ballagás, karácsony) és nemzeti ünnepeinken (október 6., október 23., március 15.) való közös részvétel az iskolaközösséghez tartozás elmélyítésén és a nemes hagyományok tiszteletének kialakításán túl informatív funkcióval is bír, továbbá az ünnepélyes külsőségeken keresztül az alkalomhoz illő viselkedésformák kialakítását is szolgálja. Nem csoda, hogy ezeknek az eseményeknek pedagógiai programunkban, sőt pedagógiai értékrendünkben is kiemelt jelentőséget tulajdonítunk.

Ünnepélyeinken a formaruha viselése kötelező. A felmérések szerint diákjaink nem berzenkednek az avíttnak tűnő matrózblúz és sötét szoknya, illetve sötét öltöny viselése ellen. A megfelelő küllem megkövetelésében következetesek vagyunk, olyannyira, hogy a fiúk esetében a nadrág fölé lógatott fehér ing látványa is „vörös posztó” a szemünkben. A gyerekek elfogadják ezt a következetességet, ugyanis ünnepségeink a legkevésbé sem felszínesek, összecsapottak, hanem – hála a kialakult igen magas igényszintnek és a szakmai igényességnek – felemelőek, meghatóak, esetenként katartikusak. Olyannyira, hogy jómagam is, aki azért már lassan harminc éve figyelem ezeket az eseményeket, a hatásuk alá kerülök.

A nemzeti ünnepeket és a szalagavatót a Művelődési Központ színháztermében szoktuk megünnepelni. Az a szokásom, hogy az előbbieket a színházterem jobb első bejáratánál állva követem figyelemmel, ugyanis így a színpadon történő események mellett nyomon tudom követni a nézőtéren történteket is. Igazából a közönség – a diákjaink – viselkedése ugyanannyi örömet és büszkeséget okoz ilyenkor, mint a szereplők teljesítménye. A közönség megnyilvánulásaiban a nevelőtestület kisugárzását kell látni. Én csak ajánlani tudom mindenkinek, hogy egyszer vegyen részt a Gyöngyösi Berze Nagy János Gimnázium valamely nemzeti ünnepén. Szerintem mind az előadás, mind annak fogadtatása messze felülmúlja a legtöbb országos ceremónián tetten érhető színvonalat.

Iskolai ünnepségeink legpazarabbikává a szalagavató nőtte ki magát. Olykor túlzónak tűnik az a pompa (illetve a megteremtéséhez szükséges költségek mértéke), amely ezt az ünnepséget köríti. Tudomásul kell venni azonban, hogy a legtöbb diák (szülő?) számára ez egyfajta első bál szerepet tölt be, amit nem lehet kifogásolni. Az iskola azonban ezeket a költségeket nem gerjesztheti, különösen, mivel azokat teljes egészükben a szülők állják. E tekintetben a nevelőtestület egy kellemetlen, de nagyon okos döntést hozott. Eszerint a tantestület, illetve a többi munkatársam a szalagavatón megtiszteli a jelenlétével a diákjainkat, ám az ünnepi vacsora költségeit, szakítva a korábbi hagyománnyal, saját maga állja. Én ezt egy nemes és pedagógiailag hatásos gesztusnak tartom.

A betlehem- és karácsonyfa-állítás, valamint a német munkaközösség által szervezett adventi bécsi kirándulás hozzájárul az ünnepvárás hangulatához. A karácsonyi ünnepséget a téli szünet előtti utolsó tanítási napon szoktuk megtartani, mégpedig a ferences templomban. A helyszín megválasztása különös felelősséget ró ránk mind a műsor összeállítása, mind pedig a lebonyolítás rendje szempontjából. Nagy örömömre szolgál, hogy a házigazda ferences rend képviselője általában elismerően szól a műsor színvonaláról és a gyerekek viselkedéséről, sőt újabban bevezetőt mond a hangverseny előtt és azon személyesen is részt vesz. Igyekszünk is a nyilvánvaló (bár nem hangoztatott) elvárásoknak megfelelni és önmérsékletet gyakorolni a tetszésnyilvánításban. Ez keményen próbára teszi a gyerekeket, különösen az utolsó hagyományos műsorszám: a tanári ének- és zenekar produkciójának megtekintése közben.

A kommunista diktatúrák és a holokauszt áldozatairól 2002 óta emlékszik meg iskolaközösségünk, a Nemzeti Összetartozás Napját egyfajta Trianon-emléknapként azonban már a hivatalos meghirdetése előtt is megtartottuk. A kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapján a közeli Recsken kialakított emlékhelyre viszem az osztályok egy-egy képviselőjét, a holokauszt emléknapján olykor a zsidó temetőbe zarándokolunk, a Trianon-emléknapon pedig a kertünkben felállított székely zászló alatt emlékezünk. Az áldozatok emlékére is avattunk táblát az aulában, itt szoktunk mécsest gyújtani a tiszteletükre.

 

Tehetségkutató szavalóverseny

Az előzőekben felsorolt számos ünnepséget csak gondosan megválasztott szereplői körrel, próbák sorozata után lehet sikerre vinni. Ennek kapcsán felszínre került a casting, azaz szereplőválasztás problémája. El kell fogadnunk, hogy minden felkészítő tanár szeretné a legkiválóbb versmondó, színjátszó vagy zenész hírében álló diákokat maga köré gyűjteni, ez azonban a gyerekekre nehezedő nyomást erősen megnövelné. Mivel a színvonalból nem szeretnénk engedni, az ismert tehetséges szavalók körét kell kiszélesítenünk. Ezért tulajdonítunk a korábbinál nagyobb jelentőséget az iskolai szavalóversenynek, amelyet magyar szakos kollégáim több szekcióban, ünnepi körülmények között rendeznek meg. Hála erőfeszítésüknek, az ünnepségeken színpadra állítható gyerekek köre látványosan kiszélesedett.

Október hatodika

Nemzeti gyásznapunk emlékére Hajagos József kollégám egy országos emlékkonferenciát hívott életre és szervez meg évről évre. Ezen az 1848-cal foglalkozó történészek legjelesebbjei adnak elő. Nagy megtiszteltetésnek kell tekintenünk, hogy ezek a tudósok, akik számára az év tengelye március 15-ére és október 6-ára illeszkedik, ezen a nagyon fontos napon megtisztelnek bennünket (és a környékről ez alkalomra iskolánkba sereglő vendégeinket) a jelenlétükkel.

Az emléknap diákjaink számára a Művelődési Központban kezdődik, ahol a Hajagos József kollégám által a saját kutatásai alapján írt és rendezett színdarabot tekinthetik meg. A darab témaválasztása általában szorosan összefügg az emlékkonferencia aktuálisan választott kulcsfigurájának személyével. (Kollégám drámaírói kvalitásait minősíti, hogy az előadásban zene, tánc, balett is helyet kap.)

Zenei Világnap

Zenei életünket egy kiváló, ambíciózus ének-zene tanár irányítja, Zeke Katalin. Tevékenysége eredményeként az elmúlt időszakban áttörés következett be a gyerekek zenélés iránti fogékonyságában. Nevezetesen, míg a korábbi időszakot a gyerekek (főként a fiúk) szemérmes visszahúzódása, szerepléssel szembeni passzivitása jellemezte, jelenleg több amatőr zenekar tevékenykedik, meglepően magas színvonalon – természetesen a nagy hagyományokkal bíró Muzsikus Céh Vegyeskar és a Berzikék kórus mellett.

A zene iránti érdeklődés felkeltése egy átgondolt és sikeres stratégia gyümölcse, amelyet én a Zenei Világnap iskolai rendezvényéhez kötök. A műsorban ugyanis osztálykórusok vetélkednek – sok gyerek számára ez élete első színpadi megnyilvánulása –, egy három egységből álló produkcióval: népdalcsokor, többszólamú mű, illetve egy szabadon választott popsláger. Nem nehéz kitalálni, hogy a kórusok az utóbbi kedvéért az első kettőben is kivágják a rezet, így a kórusverseny egy déltől koraestéig tartó fesztivállá nőtte ki magát. A felkészülést a gyerekek részben önállóan végzik, ami az osztályközösség formálásához is hozzájárul.

2013-tól a korábbi, hangverseny-jellegű színpadi vetélkedő helyett e jeles napon az épület különböző pontjain csendül fel a zene.

Ki-mit-tud és művészeti gálaműsor

Az iskolai Ki-mit-tud és az annak legjobb produkcióiból összeálló művészeti gála a tanítási órán kívüli nevelés egyik sikertörténete.

A Ki-mit-tud intézménye valamilyen formában régóta jelen van iskolánk életében. Sajnálatos módon körülbelül húsz-huszonöt éve átmenetileg elhalt, akkor úgy látszott, hogy a megfelelő érdeklődés hiányában. A közelmúltban azonban sikerült újjáéleszteni. Tíz éve mindössze három-négy műsorszámot sikerült színpadra állítani, így a díjakat (hat tortát) alig tudták a versenyzők elfogyasztani. Ennek ellenére ez a próbálkozásunk jelentette az áttörést, a következő évektől ugyanis egyre látványosabb érdeklődés övezte ezt az eseményt, ami a fellépők számában és a közönség mértékében egyaránt megmutatkozott. Újabban évről évre mintegy 50 műsorszámban 300-350 gyerek lép fel, a zsűrit gyakorlatilag megoldhatatlan feladat elé állítva.

A Ki-mit-tud-ra a könyvtárunkban került sor, a műsorszámokból összeállított gálaműsort azonban a Művelődési Központban szerveztük meg. Elsősorban azért, hogy a gyerekek reprezentatív körülmények között, igazi színpadon léphessenek fel, másrészt azért, hogy a műsort minél több szülő megtekinthesse. A belépődíjak a Diákönkormányzat vagyonát gyarapítják, természetesen a terembérleti díj és egyéb költségek kifizetése után.

Ennek az eseménynek kiemelkedő jelentőséget tulajdonítok. Az óriási érdeklődésben ugyanis az manifesztálódik, hogy iskolánkban erény, ha valaki ért valamennyire a művészetek valamely ágához, amelyet nem elrejteni, eltitkolni kell, hanem olyan értéknek számít, amit a többiek elismernek, tisztelnek. Diákjaink közül több százan zenélnek, szavalnak, táncolnak, és e rendezvények révén ezek a rejtett, de nagyon szép tevékenységek beépülnek az iskolaközösség értékrendjébe.

Ezen a helyen is köszönetet szeretnék mondani a városban és környékén működő művésztanároknak, táncpedagógusoknak (megkülönböztetett köszönet illeti a Zeneiskolát, illetve a Vidróczki Néptáncegyüttest), illetve saját magyar- és énekszakos kollégáimnak a tehetségek felkutatásáért és felkarolásáért, továbbá azoknak a diákoknak és –csoportoknak, akik és amelyek önállóan, külső segítség nélkül készültek fel és ajándékoztak meg bennünket a lelkük egy darabkájával.

A Drámakör

A színjátszás iránt érdeklődő diákjaink az Ombódi András által vezetett Drámakörbe tömörülnek. Ez az együttes a közelmúltban számos rangos versenyre jutott el, munkáját nem ritkán komoly elismerés övezte. Arra is volt példa, hogy a Kör versenydarabját az egész iskolaközösség megtekintette, sőt esetenként a környékbeli településekre is meghívást kapnak. Az önálló produkciók színpadra állításán kívül színjátszóinkat az iskolai ünnepségeken is láthatjuk.

Könyvtári Világnap

A könyvtárat diákjaink szívesen és szakszerűen használják. A gyors internet-eléréssel rendelkező könyvtári számítógépeknek egyre nagyobb a jelentőségük a mindennapi munkával együtt járó adatgyűjtésben, illetve a továbbtanulással kapcsolatos információk megszerzésében és az elektronikus adminisztráció terén.

Testületünk 2007-ben gyarapodott új könyvtáros-tanárunkkal, Pásztor Ferencnével, aki nagy lelkesedéssel és a tarsolyában sok jó ötlettel vetette bele magát a munkába. Közvetlen munkatársával, (az időközben igazgatóhelyettesi feladatot kapott) Gyurkó Péterrel a könyvtárat az iskola egyik szellemi központjává emelte, nemcsak a szolgáltatások színvonalának látványos emelése révén, hanem azzal is, hogy a könyvtárban egymás után szervezik a jobbnál jobb eseményeket. Ezek egyike a Könyvtári Világnap tiszteletére életre hívott rendezvénysorozat, amelyben plakátverseny, könyvbemutató, vetélkedő egyaránt helyet kapott.

Osztályműsorok

A tehetséggondozó jellegű nyolcosztályos gimnáziumi képzés sajátossága, hogy a gyerekeket tudatosan és megtervezetten igyekeztünk és igyekszünk a lehető legváltozatosabb körülmények között kitenni pozitív pedagógiai hatásoknak. Ebből a megfontolásból készült a „hőskorszakban” (a kilencvenes évek elején) az első színdarab, amelyet Balázs Mária kolléganőm az első kisgimnáziumi osztály (történetesen az én osztályom) magyartanáraként állított színre. A produkció frenetikus sikert aratott, amelyen felbuzdulva Hornyák Béláné kolléganőm, majd mások  jóvoltából is nagy sikerű előadásokat tekinthettek meg az érdeklődők. A kialakult hagyomány szerint ezek az események karácsonyhoz, illetve az Anyák Napjához kapcsolódtak, de esetenként ezektől függetlenül is jöttek létre műsorok.

Az utóbbi évek fejleménye, hogy a színdarabok sikerén vérszemet kapva a négy- és ötéves képzés osztályai is műsort készítenek. Ezt a törekvést alighanem a Ki-mit-tud és a Zenei Világnap is ösztönzi, jó példát állítva arra, hogy a pedagógiai hatások között milyen összetett kapcsolat rejlik. Itt is tetten érhető az a jelenség, hogy a befektetett tanári munka pozitív pedagógiai hozadéka esetenként a legváratlanabb helyen mutatja meg magát. Ezeknek a műsoroknak az elkészítése, betanítása egyébként mérhetetlen erőfeszítést kíván a szaktanártól, a színdarab kiválasztásától kezdve a szerepek kiosztásán keresztül (a hagyomány szerint minden gyerek kap több-kevesebb mondatot) a rendezésig, betanításig, az előadás megszervezéséig. Mindezt a napi munka mellett, tanítási órán. (Nem tudom, hogy csinálják.)

Vendégkönyv

Iskolánkat nagy örömünkre rendszeresen tisztelik meg látogatásukkal elismert művészek, tudósok, előadók. 2003-ban megnyitott Vendégkönyvünk az ő itt jártuknak állít maradandó emléket. Egyebek között Bálint György, Wittner Mária, Székelyhidi Ágoston, Laczkfi János, Németh Judit (Németh László lánya), Kányádi Sándor aláírásával büszkélkedhetünk.

Karácsonyi parti, német est, kis nyelvi est

A tanulni kívánt idegen nyelv megválasztásában figyelemre méltó folyamat megy végbe. Míg akár öt éve is nagyjából egyenlő mértékben kívántak diákjaink angolt és németet tanulni, jelenleg az angol hegemóniája vitathatatlan. Sőt, a német nyelv második helyezése sem tűnik biztosnak. Feltörekvőben van a spanyol, amelyből már két párhuzamos csoport fut, és némiképpen lanyhul az érdeklődés a francia iránt.

Ilyen körülmények között érthető, hogy az angol nyelvvel kapcsolatos eseményeket övezi a legnagyobb érdeklődés. Ezek közül egy játékosabb fajta a hagyományos karácsonyi (eredetileg Xmas) parti, melyen kezdetben csak az angolt tanuló csoportok, osztályok léptek fel december utolsó tanítási hetében. Újabban minden nyelv képviselteti magát ezen a rendezvényen. Mint minden olyan alkalommal, amikor szereplési lehetőség adódik, a karácsonyi partin is nagy a nyüzsgés. A gyerekek ötletes, élvezetes és változatos produkciókkal lépnek fel, olykor a felkészítő angoltanárral közösen. Azon túl, hogy ezáltal a nyelvtudásuk gyarapodik és a gyerekek közötti csoportkohézió erősödik, a karácsonyhoz kötődő énekek, jelenetek az ünnepvárás hangulatát is fokozzák.

E rendezvény párja a Német est, amely bevallottan a német nyelv presztizsét hivatott emelni. A német munkaközösség az év kiemelt feladatának tartja az esemény megfelelő színvonalon történő megrendezését. Itt is szerencsés módon elegyednek különböző pedagógiai eszközök és hatások: a produkcióra való felkészülés összekovácsolja a nyelvi csoportokat, a szereplés izgalma és öröme felpezsdíti az életet, miközben nyilván a nyelvtudás is gyarapodik. A spanyol, francia és orosz (!) nyelvet tanuló csoportok a kis nyelvi esten mutatkoznak be.

Hangversenyek

Talán az előzőekből már nyilvánvaló, hogy a művészet lélekformáló hatását pedagógiai munkánk alapelemének tekintjük.

A művészeti ágak közül a zene az, amelyhez szervezett körülmények között, iskolai szinten a legkönnyebb közel kerülni. Az elmúlt évek jogszabály-változásai és az anyagi nehézségek ellenére sikerült megőrizni a bérletes diákhangverseny-sorozat intézményét. Bár a bérlet megvásárlása és a hangversenyek látogatása önkéntes, a hangversenyekre a végzős évfolyam kivételével valamennyi diák elmegy. A fellépő művészeket, együtteseket ének szakos kollégám választja ki és hívja meg, így ezek az előadások magas színvonalúak, messze felülmúlják egy átlagos diákhangverseny szintjét. Ehhez persze megfelelő közönség is kell. Mivel a hangverseny alatti viselkedésnek nálunk az évek során kialakult és rögzült a kultúrája, az új évfolyamok hamar „idomulnak” az elvárásokhoz, így általában elégedettek vagyunk a fegyelemmel. Azt hiszem, a gyerekek meghálálják, ha az előadó komolyan veszi őket, a lekezelő, nyegle, olcsó stílust azonban értetlenül fogadják és elutasítják. (Számomra nagy élmény volt, amikor a Kaláka együttes vezetője gratulált nekem a közönséghez: amint mondta, nekünk el mertek énekelni olyan műveket, amelyeket még felnőtteknek is ritkán szoktak, félve az alpári reakcióktól.)

Angol nyelvi körzeti szépkiejtési verseny

Amint az előzőkben írtam, az iskolában az angol nyelv tekintélye az utóbbi években jelentősen megnövekedett. (Ennek látványos megnyilvánulása az a tény is, hogy intézményünk a BME nyelvvizsgaközpontjának akkreditált nyelvvizsgahelyszíne lett.) Azért, hogy az angoltanítás során elért eredményeink napvilágot láthassanak, illetve, hogy gondoskodhassunk a nyelvet tanuló tehetséges gyerekek jelentkezésében megnyilvánuló utánpótlásról, angol szakos kollégáim életre hívták az angol nyelvi körzeti szépkiejtési verseny intézményét. Ez a verseny, miután már huszonöt iskolából, köztük egriekből is jönnek hozzánk versenyzők, megyei rangra emelkedett. Nem kis feladat a mintegy százötven versenyző meghallgatása és értékelése. Szerencsére a munkaközösség tagjain kívül a gyermekszülés miatt távol lévők és a nyugdíjasok, valamint a más iskolákban dolgozó felkészítő tanárok segítségére is számíthatunk. Az összefogás eredményeképpen ez az izgalmas és nagyszabású verseny szabályozott mederben tartható és mind a lebonyolítás színvonala, mind saját diákjaink eredményei szempontjából a gimnázium és a város dicsőségére válik.

Természettudományos önképzőkör

Gimnáziumunkban a természettudományok terén is nagy hagyománya van a tehetséggondozásnak. A természettudományos önképzőkör alapítójának Kiss Lajost, egykori tanáromat, kollégámat és barátomat tekintjük, akit a 80-as évek elején tett szert országos ismertségre a fizika-kémia tanítás megújítására irányuló erőfeszítéseivel. Az ő nevéhez kötődik két nagy sikerű országos versenyünk: a Bugát Pál Természettudományos Vetélkedő és a Mikola Sándor Fizikaverseny alapítása. Kiss Lajos tanár úr remek segítségre lelt az időközben nyugállományba vonult Farkas házaspár, illetve a jelenleg is (nagyon) aktív Kissné Császár Erzsébet és dr. Kiss Miklós személyében. Elsősorban utóbbiaknak, illetve az egykori berzés diáknak, Csörgő András fizikusnak – aki az Európai Akadémia tagja – köszönhető az Önképzőkör 2006-ban történt feltámasztása és működtetése.

A Kör munkájába számos természettudományos tantárgyat tanító kollégám kapcsolódott be.           Sőt, nyaranta tábort is szervez. Program: madárdal, torna, körletrend, reggeli, előadások, ebéd, játék, előadások, vacsora, táncház, sportolás, tábortűz, beszélgetések. Jelentőségét és értékét növeli, hogy kollégáim is, a meghívott vendégek is anyagi ellentételezés nélkül, hivatástudatuktól vezérelve végzik munkájukat.

 

Az Önképzőkör a klasszikus alapelvet követve a diákok öntevékeny tudományos kutatómunkájára épül és annak fejlesztését szolgálja. A péntek délutánonként a Kiss Lajos-teremben megrendezett foglalkozások mintegy harmadán diákok tartanak előadást valamely közérdeklődésnek örvendő tudományos kérdésről, több ízben kollégáim adnak elő, nagyon sokszor azonban országos, sőt nemzetközi hírű tudósok látogatnak el hozzánk és bepillantást engednek kutatómunkájukba, inspirálva ezzel diákjaink hasonló próbálkozásait. Az önképzőkör tíz éves tevékenysége során nem kevesebb, mint 254 előadást szervezett, amihez hozzáadódik a táborok 315 előadása. Az összesen 569 előadásból 147-et tartottak diákjaink, 75-öt volt diákjaink, 58-at az intézmény tanárai és 289-et külső előadók (kutatók, művészek – egyszer még egy Nobel-díjas fizikus is megtisztelt minket a látogatásával).

 

Művészeti Önképzőkör

A „TÖK” sikerén felbátorodva humán szakos kollégáim is megalapították a Művészeti Önképzőkört (MÖK), amely hasonló alapelveket követ intenzív működése során. Tematikus délutánokat, előadásokat, beszélgetéseket szervez, sőt nyaranta alkotótábort is, számos volt és jelenlegi diákunk részvételével. Ezeken a nagyobb diákok demonstrátori feladatokat is ellátnak.

Immáron második éve segítenek nekünk a MOHOLY Egyetem építész és formatervező szakos hallgatói. Az udvarban megépítésre került „Mélázó” közösségi térhez ülőkéket, padokat, lengő „hinta-padokat” készítettek.

Az építkezésben diákok is részt vettek, főleg a leendő nyolcadikosok jelentek meg nagy létszámban, de tizedikes és a végzős évfolyam is képviseltette magát.

Az építész csoport Tokajból jött, ahol részt vett a HELLO WOOD fesztiválon, amely óriási hír volt a nyáron, hiszen az egész építész-formatervező szakma Tokaj környékén készített installációkat, épületeket, természetesen csak természetes alapanyagból, főleg fából.

Mi már második alkalommal büszkélkedhetünk azzal, hogy ez a társaság ingyen, jókedvvel-és lelkesedéssel próbálja barátságosabbá, élvezhetőbbé és esztétikussá varázsolni az iskola udvarát, s kínál valami más esztétikai formát is a gyerekeknek, hagyja őket gondolkodni, s nem csak a közhelyes-megszokott dolgok között élni. Az iskola is elmondhatja azt, hogy ez a társaság egy „sztárépítész” , Wass Eysen Áron irányításával volt itt, aki  31 éve ellenére a legrangosabb építőművészek körébe tartozik – s nem csak „kishazánkban”, hanem a nemzetközi mezőnyben is.

 

Múzeumlátogatás és múzeumpedagógiai órák

A „szomszédvárral”, vagyis a Mátra Múzeummal nagyszerű szakmai együttműködést sikerült kialakítani és fenntartani. A múzeum szakemberei nemcsak a kiállításokon látják szívesen osztályainkat, hanem számos alkalommal segítenek iskolai rendezvények lebonyolításában is. Esetenként ez az együttműködés kölcsönös előnyökkel jár, mint például a mátrafüredi Kallók Völgyében végzett feltárásokkor, amikor is diákjaink – kihasználva az erdei iskola egyik foglalkozása nyújtotta lehetőségeket – több egykori kallómalom romja körül tisztították meg a felszínt, régész irányítása mellett, előkészítve a helyszínt a majdani tudományos feltárások számára.

A hagyományos együttműködés új elemekkel gazdagodott a jelen tanév során, mivel ingyenes múzeumlátogatásra és múzeumpedagógiai órák igénybe vételére nyílott lehetőségünk. E téren immáron kellő tapasztalat halmozódott fel ahhoz, hogy kijelenthessük: ezek a foglalkozások rendkívül informatívak, módszertani szempontból pompásan illeszkednek a tanórák sorába, nem kis részben a múzeum szakemberei részéről tanúsított igényes és rugalmas hozzáállásnak köszönhetően.

 

Mikola Sándor Tehetségkutató Fizikaverseny

A versenyben való helytállás kényszere végigkíséri emberré válásunk történetét, mind evolúciós értelemben, mind egyedfejlődésünk tekintetében. Bár már nem a túlélésünk múlik rajta, szeretünk a különféle rangsorokban élre kerülni, nem is mindig a várható előnyök elnyerése érdekében: a siker önbecsülésünket gyarapítja és így végső soron a boldog élet egy szegmensévé válik.

Nem csoda, hogy a versenyeztetés az iskolákban is régóta gyakorlat. A versenyeken felfigyelhetünk tehetséges növendékeinkre. A tehetségek az összemérés révén hiteles képet kapnak felkészültségük fokáról, így a visszajelzés egészségesen korrigálhatja – megerősítheti vagy módosíthatja – orientációjukat, jövőképüket. A verseny a tetejében közösségépítő hatású, hiszen a sikerért nemcsak a versenyző és felkészítője szurkol, hanem az egész közösség.

Sikeresen versenyezni dicsőség. Sikeres versenyt szervezni viszont még nagyobb, hiszen a szervezőnek az adott terület színe-javának az elismerését kell kivívnia, szakmai és emberi értelemben egyaránt.

Azt hiszem, az a tény, hogy a Mikola Sándor Országos Középiskolai Tehetségkutató Fizikaversenyt harmincnegyedik alkalommal hirdették – hirdettük! – meg, önmagáért beszél: a verseny életképesnek bizonyult, igény van rá, sikeres. Szánjunk egy pár percet történetének áttekintésére.

A tantárgyi versenyek a fentebb felsorolt általános célok mellett az adott tantárgy, vagy talán inkább már: tudomány irányába igyekszenek terelni a tehetségeket. Így biztosítható tudományos potenciálunk megújítása. Középiskolában kétségkívül a 11-12. évfolyamon nyújtott teljesítmény áll a szakmai érdeklődés középpontjában, hiszen akkortájt éri el a maximumát a középiskolában felhalmozható tudás. Ezért van, hogy középiskolában a legrangosabbnak számító Országos Középiskolai Tanulmányi Versenyt (OKTV) a 11-12. évfolyamok számára hirdetik meg. Nem sokan tudják, hogy az OKTV patinás múltra tekint vissza: elsőként matematikából hirdették meg 1923-ban, de a fizika (természettan) se sokkal maradt le: 1927-ben már megrendezték az első fizika OKTV-t. Azóta is évente megrendezik és napjainkra az OKTV-n mutatott teljesítmény lett a középiskolák egyik legfontosabb kemény mutatója.

A középiskolai tehetséggondozás azonban nem a 11. évfolyamon kezdődik. Ahogy a nagyobbaknál, úgy a 9-10. évfolyamon is igény mutatkozott pedáns versenyszabályzatot követő, szakmailag is országosan elismert versenyek, egyfajta kis OKTV-k alapítására. Így született az Arany Dániel Matematikai Tanulóverseny (1950), Irinyi János Országos Középiskolai Kémiaverseny (1967), Kitaibel Pál Középiskolai Biológiai és Környezetvédelmi Tanulmányi Verseny (1977) és a Lóczy Lajos Országos Földrajzi Tanulmányi Verseny (1986).

Mint látjuk, a természettudományos versenyek szervezésének jogát a fizika kivételével mások szerezték meg, pontosabban: érdemelték ki. Intézményünk, illetve a soproni Berzsenyi Dániel Gimnázium – személy szerint Kiss Lajos és Nagy Márton – érdeme, hogy időben betette a lábát az ajtórésbe és 1981-ben sikerült közösen útjára indítani a 9-10-edikesek fizikaversenyét, Országos fizikaverseny a középiskolák I. és II. évfolyama számára címmel.

A következő évi verseny már a Művelődési Minisztérium támogatásával indult, ami lényegében szakmai akkreditációnak számított. A verseny ekkor emelkedett hivatalosan is az előbb felsorolt társai szintjére, kiérdemelve az Országos Tehetségkutató Fizikaverseny nevet.

Az egyre ismertebb és elismertebb rendezvény 1986-ban Mikola Sándor fizikus professzor nevét vette fel. Azóta emlegetjük a Mikola Sándor Országos Középiskolai Tehetségkutató Fizikaverseny néven.

A verseny életben maradását az elkötelezett, áldozatkész rendezőgárda erőfeszítésén túl az elért szakmai rangja biztosította és biztosítja mindmáig. Ennek a rangnak a kivívását intézményünk részéről az alapító Kiss Lajosnak köszönhetjük, aki 1995-ben hosszas betegség után elhunyt. Örökébe Farkas Béláné és Kiss Miklós lépett. Farkas Béláné a zsűri munkáját erősíti nyugdíjba menetele óta, a szervezésben Kissné Császár Erzsébet vette át a helyét.

A versenyre hagyományosan a matematika érettségi napján, illetve az azt megelőző hétvégén kerül sor. Annyi minden zajlik ilyenkor nálunk, hogy a versenyre érkező vendégeink óhatatlanul bepillantást nyernek a mindennapjainkba is. A szervezők profizmusát mutatja, hogy képesek bravúrosan beilleszteni a döntő eseményeit az iskolai élet folyamatába. Nekik maguknak is tenger dolguk van ilyenkor, mégis van mindenkihez egy kedves szavuk, jut mindenkinek egy mosolyuk. Személyes benyomásom szerint a felkészítő tanárok a bensőséges fogadtatás miatt is váltak visszatérő vendégeinkké – egyszerűen jól érzik magunkat nálunk. Szakmai igényesség, vendégszeretet: ez a Mikola-verseny sikerének titka.

Bugát Pál Természetismereti Vetélkedő

A Bugát Pál Természetismereti Vetélkedő nem a természettudományos versenyeztetés palettájáról hiányzó színt próbálja pótolni, hiszen a spektrum teljes: diákjaink mindegyik természettudományos tantárgyból összemérhetik magukat a középiskola valamennyi évfolyamán. A Bugát-vetélkedő a szellemiségét a természet sokszínűségére alapozza, a komplex, interdiszciplináris megközelítés élményét nyújtva a résztvevőknek. Ilyen értelemben az integrált természettudományos oktatás legjobb hagyományainak folytatója.

A vetélkedő nemcsak látásmódjában kapcsolódik az integrált oktatáshoz, hanem technikai értelemben is annak talaján szökkent szárba. A jogelődjének számító Természet egysége elnevezésű táborban ugyanis elsősorban azok a diákok gyűltek össze és mérték össze tudásukat, akik a korábban említett integrált természettudományos képzésben részesültek. Az 1976-tól 1982-ig évente megszervezett tábort számos elismert tudós, tanár, szakember tisztelte meg a jelenlétével. Előadásokat tartottak, beszámoltak kutatásaikról, illetve részt vettek a verseny zsűrizésében. (A tudósok ilyetén közreműködése a mai napig elválaszthatatlan a Bugát-versenytől.)

1984-ben az integrált oktatásra irányuló kísérlet véget ért és az országban ismét egységes tantervekre támaszkodott a természettudományok oktatása. A tehetséges tanulók felkutatására, bemutatkozására új lehetőséget kellett keresni ‒ ezt a küldetést teljesítette a TIT Studió által alapított Értem a természetet elnevezésű vetélkedő. Az előzmények ismeretében kézenfekvő döntés volt, hogy a TIT a lebonyolításra a Mátra Művelődési Központot és intézményünket kérte fel. A rendezők köre a Természet Világa című folyóirattal bővült ki. A vetélkedő 1986-ban vette fel a száz évvel korábban elhunyt tudós és hazafi, Bugát Pál nevét, akinek a magyar tudományos nyelv megújítását is köszönhetjük.

A rendezvény lebonyolításának módja az évtizedek során letisztult. Hagyományosan a következő történik:

„A középiskolák 3-3 fős csapatokkal képviseltetik magukat az ország minden tájáról. […] A verseny egyik legfontosabb célkitűzése az, hogy a részt vevő diákok képesek legyenek a természeti és az azzal kapcsolatban felmerülő társadalmi folyamatok komplex szemlélésére. Napjaink oly fontos problémái, természettudományos feladatai sohasem külön fizikai, kémiai, biológiai, földrajzi, vagyis tisztán csak természettudományos problémaként jelentkeznek, hanem komoly társadalmi hatásai vannak, lehettek és lehetnek a jövőben is. A környezeti vonatkozású kérdések jellegzetesen ilyenek. Ezen a természettudományos MŰVELTSÉGI Vetélkedőn nem arra vagyunk kíváncsiak, hogy mit tudnak a gyerekek, csúnya kifejezéssel élve „bemagolni”, hanem arra, hogy van-e a diákoknak igazi természettudományos szemlélete, illetve ennek kialakulását segítsük elő feladatainkkal.

Kezdetben csak a fizika, kémia és a biológia szerepelt a meghirdetett tantárgyak sorában, majd ehhez csatlakozott néhány év múlva az informatika, és a jubileumi 20. alkalomtól kezdve földrajzi jellegű altémák is szerepelnek a vetélkedőn.

A vetélkedő első fordulóján, melyet hagyományosan a tavaszi szünet egyik napján rendezünk meg, írják meg a csapatok a döntőre való válogatás alapjául szolgáló 3 órás írásbeli dolgozatot. Közülük kerül ki azok a csapatok, akik az augusztus végén a Mátrában megrendezett három napos döntőn mérhetik össze tudásukat. 2014-ben 13 csapat vett részt a döntőn. A szállás, étkezés és az írásbeli forduló a mátrafüredi Vadas Jenő Erdészeti Szakközépiskolában történik, a laborgyakorlatnak és a számítástechnika fordulónak és a kicsit játékos szóbelinek pedig a gyöngyösi Berze Nagy János Gimnázium ad otthont. A döntő első estéjén, az írásbeli fordulót követően érdekes előadásokat hallgathatnak meg a diákok és tanáraik, rangos és ismert előadóktól, a vetélkedő aktuális témájához tartozó kérdéskörben. […]

A második nap délelőttjén kerül sor a gyakorlati fordulókra: a laboratóriumi gyakorlatra és az informatikai fordulóra. Ezeken olyan feladatokat is kapnak a gyerekek, amit nem tanultak, de a korábbi előzetes tudásukat és természettudományos szemléletüket felhasználva megoldhatók. Hosszú évek tapasztalata alapján elmondatjuk, hogy a döntőbe bejutott csapatok tagjai közül többen úgy jönnek el, hogy már felvételt nyertek valamilyen felsőoktatási intézménybe, jellemzően orvosi, műszaki, vagy természettudományos jellegű helyekre. Tudjuk azt is, hogy a fiatalabb résztvevőknek is hasonló céljaik vannak. Éppen ezért fontosnak tartjuk a vetélkedő tevékenységeinek összeállításakor, hogy olyan feladatok is legyenek, amelyek segítséget nyújtanak a diákok számára a közoktatásból a felsőoktatásba való átmenet nehézségeinek áthidalásában. […]

A második nap délutánján kirándulás szokott lenni a résztvevők számára, melyen a nagy meleg miatt meglehetősen elfáradnak a versenyzők. Ezt a terepgyakorlatot Molnár Tamás vezette.  A második este az addigi fordulók feladatainak megoldásait mondják el a zsűri tagjai. A szóbeli forduló a verseny zárásaként, a harmadik nap délelőttjén kerül lebonyolításra, mely érdekes, változatos tevékenységeket takar. A diákok a megadott témával kapcsolatos totót töltenek ki, megbecsülnek különböző érdekes mennyiségi viszonyokat, tanulságos kísérleteket elemeznek. A verseny résztvevői általában kiválóan teljesítik az előírt feladatokat. Célkitűzéseink között nem csak az szerepel, hogy értékeljük az egyes csapatok tudását, hanem az is, hogy élményekben és tudásban egyaránt gazdagodva térjenek haza a résztvevők. A szóbeli rész kétfordulós. Az első rész végéig versenyben van az összes csapat, és ennek a legvégén derült az ki, hogy melyik az a három, esetenként pontegyenlőség következtében négy csapat, mint például 2014-ben, akik a legmagasabb pontszámot elérve megkaphatják a döntő kérdést, mely hagyományosan azonos mindegyikük számára. ”

Intézményünk a TIT, a Mátra Művelődési Központ és a Természet Világa folyóirat mellett a vetélkedő döntőjének egyik rendezője. A versenytitkári teendőket intézményünk részéről 1994-től 1998-ig Farkas Béláné és Kiss Miklós, majd Szamosvári György látta el. Utóbbi 2004-ben bekövetkezett korai halála óta Illésné Törő Melinda fogja össze a szervezéssel járó szerteágazó teendőket, igazi háziasszonyként gondoskodva a vendégek kényelméről és a kifogástalan lebonyolításról. Örökébe 2015-ben Mesterházy Dóra lépett, ő a verseny főszervezője – közmegelégedésre.

Diákélet

Diákközgyűlés

Az évente megrendezésre kerülő diákközgyűlés az iskolai demokratikus közélet legfontosabb fóruma. A könyvtárban, méltó körülmények között megrendezett közgyűlésen valamennyi osztály képviselője részt vesz. A diákönkormányzat elnöke vezeti, aki a vonatkozó jogszabályok ismertetését követően bemutatja a résztvevőknek a diákönkormányzat választott tisztségviselőit és azok feladatát. Az osztályfőnöki órán történt gondos előkészítés eredményeképpen a diákok tömören és lényegre törően tárják társaik elé az osztályközösség által felvetett kérdéseket.

Nagyon fontos és örvendetes sajátosságuk ezeknek a hozzászólásoknak, hogy a diákok a problémák továbbítása mellett azokat az intézkedéseket, programokat is méltatják, amelyek elnyerték a tetszésüket. Ezek a vélemények azért fontosak, mert innen lehet tudni, hogy az iskola valamely kezdeményezése kedvező fogadtatásra talált, így célszerű szorgalmazni a megtartását, folytatását.

A hozzászólásokat követően a munkatársaimmal megválaszoljuk a felvetéseket. Ha azokat intézkedés kell, hogy kövesse, úgy azok végrehajtásának határideje is elhangzik, a végrehajtásért felelős személyének a megjelölésével. Amennyiben az intézkedés végrehajtása késedelmet szenved, úgy annak szorgalmazásáért az igazgatóhoz kell fordulni.

Az ülésről jegyzőkönyv készül.

A diákközgyűlés további fontos eleme, hogy azon megismerik egymást a közéletet irányító, közmegbecsülésnek örvendő diákok (éppen ezért minden hozzászólás bemutatkozással kezdődik).

Gólyaavató

Ez a rendezvény az újdonsült berzés diákok „beavatására” szolgál. Tekintettel arra, hogy az iskolaközösség új tagjai között ötödikesek és kilencedikesek egyaránt akadnak, az avatásukat az életkori sajátosságok figyelembe vételével eltérő módon kell megszervezni. A feladatot alapvetően a Diákönkormányzat látja el.

A kilencedikesek avatására a Tisza-tónál (Tiszafüreden) rendezett táborban kerül sor, ahol a gyerekek a kajak használatának alapjait is elsajátítják – ezek az ismeretek majd tizenegyedikben, a „nagy” evezőstáborban fognak hasznosulni. Ennél is fontosabb, hogy a táborban szembesülnek a berzés házirend szellemiségével és kereteivel.

A játékos feladatok összeállításánál az avató osztályok osztályfőnökei, valamint az eseményt „hivatalból” felügyelő kolléganőm (ő a diákönkormányzatot segítő tanár) biztosítják, hogy azok ízlésesek, vállalhatók legyenek, nehogy úgy járjunk, mint egyes, botrányairól elhíresült iskolák…

Diáknap

A Köznevelési Törvény a tanítás nélküli munkanapok programjának megszervezésekor egy napot a diákönkormányzat kompetenciájába utal.

Diákjaink számára nagy kihívást jelent, hogy a diáknap programját úgy állítsák össze, hogy az az elejétől végéig érdekes, élvezhető legyen ötödikestől végzősökig mindenkin számára, ugyanakkor ne sértse az iskolai házirendet és ne vezessen szabadossághoz. Sok-sok töprengés, sőt esetenként veszekedésig fajuló vita volt az ára annak, hogy a diáknap, illetve az azt megelőző és azzal szorosan összefüggő kampánynap kereteit, játékszabályait kialakítsuk. A jelen gyakorlat szerint a tizenegyedikes jelölt személyének megválasztását szolgáló kampány egy tanítási napot vehet igénybe, annak is az óraközi szüneteire korlátozódik (igaz, hogy ezek a szünetek érthető okokból ezúttal hosszabbak egy kicsit a szokásosnál). Az iskolát eközben elhagyni nem lehet, idegen segítség nem vehető igénybe. A kampánynap a választással zárul, amelynek eredményét még a nap végén kihirdetjük.

A gyerekek végtelen lelkesedéssel vetik bele magukat a kampánynap forgatagába, hihetetlen találékonyságról téve tanúbizonyságot. Ez annál is inkább helyénvaló, mivel nálunk az a szemléletmód van kialakulóban, hogy a kampány sikerét ne a rendelkezésre álló anyagi források mértéke, hanem az ötletesség, leleményesség határozza meg. Úgy alakult, hogy a kampánynak szinte kötelező részévé vált az osztályok kampánytáncának előadása, sőt a vetélkedő osztályok általában tízperces kampányfilmet is készítenek, amelyeket az óraközi szünetekben sugárzunk a zártláncú tévéhálózaton keresztül. (Nekem az eredményhirdetés előtti percek fiestahangulata tetszik a legjobban.)

A diáknap lebonyolítását a kampányoló osztályok felügyelik. A sok-sok helyszínen párhuzamosan zajló események lebonyolításában minden osztály feladatot kap. Az eseményt jobbára egy tanári műsor koronázza meg.

A nap elvitathatatlan pedagógiai hozadéka, hogy az osztályközösségen nagyon sokat alakít a közös cél elérésére törekvés, rengeteg szokatlan gyakorlati feladatot kell hatékonyan és sebesen megoldani, a versenyhelyzet pedig a kulturált és demokratikus vetélkedés elemeinek elsajátításához vezet, esetenként javítva a konfliktustűrő képességet.

A tantestület számára ez egy kőkemény munkanap, amely a megszokott tanítási órák megtartásánál sokkal nehezebb feladatok elé állítja a pedagógust. A felajzott, felhevült diákok sokszor átlépik a kulturált viselkedés korlátait, rengeteg konfliktushelyzetet kell kezelni, sőt – sajnos – fokozottan kell ügyelni az épület és a benne tartózkodók biztonságára, vagyis vissza kell verni az érdeklődő „külsősök” behatolási kísérleteit.

Vidám ballagás

A végzős diákok búcsúztatásának szinte minden középiskolában hagyományos mozzanata a vidám ballagás, amikor az utolsó éves diákok bohókás öltözékben, énekelve, csörömpölve járják be az iskola folyosóit. Mint minden régi berzés tradíciónak, ennek a napnak is helye van iskolaközösségünk életében. Néhány éve kénytelenek voltunk a játékszabályokat újrafogalmazni, mivel a vidám ballagás nem kívánt szabadosságba csapott. Sajnos érzékelhető, hogy ennek a napnak egy kicsit megkopott a varázsa, alighanem azért, mert a sokkal harsányabb diáknapi kampánynap árnyékába szorult, amely ráadásul alig néhány héttel előzi meg ezt az eseményt. Szép hagyománnyá kezd válni, hogy a végzőseink e napon eléneklik a tanári előtt a Berze Indulót.

Sport

Gyalogtúrák, barlangtúrák, vízitúrák

Iskolánkban mindig is változatos természetjáró élet zajlott. Jómagam hajdani berzés diákként még Kiss Lajos tanár úr szárnyai alatt kapcsolódtam be a gimnázium által szervezett gyalogtúrákba, majd – immáron gimnáziumi tanárként – az iskolai természetjáró szakosztály vezetőjeként szerveztem túrákat ide-oda. Volt ezek között egynapos mátrai gyalogtúra, de előfordult, hogy különféle európai magashegységekben bonyolítottunk le többnapos sátras-hátizsákos vándorlásokat. Az érdeklődők fillérekért eljutottak a Pireneusok csúcsára, megmászták az Olimposzt, megismerték Erdély jó pár magashegységét.

Bár a Mátra nem bővelkedik barlangokban, a turistakör egészen aktív barlangjáró tevékenységet végzett. Jobbára a Budai-hegység, illetve az Aggteleki-karszt kiépítetlen barlangjait jártuk be, de eljutottunk a Mecsekbe is, ahol egyebek között egy frissen felfedezett forrásbarlangot is megtekintettünk.

A vízitúrákat Molnár Tamás barátomnak köszönhetjük, aki a Berzében történt munkába állásával tüstént megkezdte a vízitúrák szervezését. Több középiskolával közösen kialakítottunk egy 8 kenuból és néhány kajakból álló hajóparkot, amelyet eleinte Sarudon, az utóbbi években pedig Tiszafüreden tárolunk. Hagyománnyá vált, hogy ősszel az érdeklődő kilencedikesek számára rendezünk egy tiszafüredi evezős hétvégét, de rendeztünk már vízitúrás hétvégét a tantestület számára is.

A vízitúra-szezon a nyári felső-tiszai túrában csúcsosodik ki, harminc-negyven diák részvételével. Olykor egyéb folyókra is eljutunk (szerveztünk túrát a Rábára, a Murára és a Drávára, a Hernádra, a Bodrogra, a Sajóra, a Dunára, legújabban az Ipolyt „kóstolgatjuk”, olykor szó szerint…)

Éjszakai túra

Az őszi Sár-hegyi éjszakai túrát én alapítottam 1989-ben. Azóta minden évben végigsétálunk a Mátrafüred – Pipis-hegy – Szent Anna-tó – Cseplye-tető – Főiskola útvonalon. Ez a kirándulás persze csak a nevében éjszakai, a valóságban fél tizenegyre az utolsók is Gyöngyösre érnek.

Valamilyen rejtélyes okból nagyon nagy népszerűségnek örvend ez a túra. Nem tudom, hogy a szokatlan hangulat, a sötétség, esetleg a város és a környező települések fényei nyújtotta megkapó látvány-e az oka, mindenesetre tény, hogy mostanában háromszáz (!) körüli létszámmal indulunk útnak. (Meg szoktam számolni őket az elején.) Olykor a túra végén a temetőnél vár minket dr. Kiss Miklós kollégám, aki jó látási viszonyok esetén távcsöves csillagászati bemutatóval egészíti ki a kalandot.

Ezt a gyalogtúrát különösebb sportteljesítménynek aligha tekinthetjük, azonban iskolai hagyományként, illetve egy egészséges, olcsó kikapcsolódási lehetőségként közösségi életünk értékes mozzanatának tartom.

(Nemrég jöttem rá, hogy a híres-nevezetes nagyenyedi Bethlen Kollégiumban is működött ez a szokás, ugyanúgy az igazgató haladt az élen, csak ők fáklyafénnyel haladtak. Egyszer diákokkal be is jártuk az enyedi diákok útját.)

Erdei iskola, sítábor, evezőstábor

A kilencedikesek erdei iskolájából, a tizedikesek sítáborából és a tizenegyedikesek evezőstáborából álló táborsorozatot szívem szerint nem elsősorban a sporttal kapcsolatos rendezvényeink körébe sorolnám, hanem rendkívül sokrétű pedagógiai hozadékuk miatt külön fejezetet szánnék nekik. Nekem, mint e programok egyik szülőatyjának ezek az események nagyon kedvesek, ennek ellenére önmérsékletet tanúsítok és méltatásukat elsősorban a testmozgással, a mozgáskultúra fejlesztésével, az egészséges életmóddal hozom összefüggésbe – ezért szerepeltetem őket e helyütt.

A táborok megszervezésének gondolata 1999-re, első intézményvezetői pályázásom időszakára nyúlik vissza. Minthogy többen voltunk, akik addigra meglehetős gyakorlatra tettünk szert különféle táborok szervezésében, és láttuk azok elvitathatatlan pozitív hatását, átgondoltuk, miként lehetne valamennyi diákunk életébe becsempészni minél többet ezekből a számunkra oly sok örömet nyújtó élményekből. Így született meg e táborok gondolata. Beemelvén őket a pedagógiai programba, a táborokban való részvételt eredetileg a berzés pályafutás szükséges velejárójaként képzeltük el. Ennek az enyhe és jóindulatú pressziónak az állt a hátterében, hogy akkori tapasztalatunk szerint a gyerekek oly mértékben eltávolodtak az effajta tevékenységtől, hogy igazából fel sem tudják mérni az azokban rejlő lehetőségeket, így az önkéntes részvétel gondolatától ódzkodtunk.

Sajnos a jogszabály-változás miatt táborainkat rövid úton el kellett távolítani a pedagógiai programból, mivel azok költségeit az iskola nem tudta teljes mértékben fedezni. Szerencsére a korábbi évek táborai addigra már kellő referenciául szolgáltak ahhoz, hogy az immáron önkéntes, szabadon választható táborokba gyakorlatilag valamennyi diák elkívánkozzon. Ez a gyakorlat, nem kis büszkeségünkre, a mai napig fennáll, miként az a rendszer is, hogy a táborokat – persze a sítábor kivételével – az utolsó tanítási héten, egyszerre szervezzük meg, párhuzamosan a páros évfolyamok vizsgáival és újabban az ötödikesek és hetedikesek olvasótáborával.

Az erdei iskolát a sástói ifjúsági táborban rendezzük meg, amely immáron két éve intézményünk kezelésében áll. Az ötnapos tábor során a gyerekek hat rajba sorolva hat foglalkozáson vesznek részt. A rajokat az osztályszerkezet teljes fellazításával alakítjuk ki, annak érdekében, hogy az egyazon évfolyamra, de más-más osztályba járó gyerekek megismerhessék egymást. A foglalkozások egy-egy kisebb (3-5 km-es) gyakorlótúra közben teljesíthetők (nagyjából biológia, kémia, földrajz, tájékozódási ismeretek, játék a természetben, illetve képzőművészet). A gyerekek az éjszakát a tábor faházaiban, illetve (helyszűke miatt, illetve az ilyen jellegű élmények biztosítása végett) egy-egy alkalommal sátorban töltik. A sátorozók feladata az éjszakai őrség biztosítása. (Volt, hogy az őrség rossz szándékú behatolót fogott, tehát nem csak játékról van szó!)

A napok reggeli tornával kezdődnek. Kiegészítő programként éjszakai túrát, lövészetet, táncházat, vetélkedőt, csillagászati bemutatót szervezünk, a végén egyfajta vizsgának tekintett akadályversenyt szervezünk, míg utolsó este, ahogy kell, tábortűz mellett összegezzük a történteket. Újabban az osztályok műsora teszi változatossá ezt az estét. Büszke vagyok rá, hogy a táborban a rimaszombati Tompa Mihály Református Gimnázium tanulói is részt vesznek, tanáraik vezetésével.

A tábor fontos jellemzője, hogy nem nézünk tévét, DVD-t, sőt tiltott eszköznek minősítjük az MP3-játszót és a hasonló kellékeket, abból a megfontolásból, hogy a gyerekek teljes figyelmükkel a környezet, illetve egymás felé forduljanak. Minthogy a táborban egymást kergetik az események, ezekre az eszközökre nincs is igazán igény.

A tizedikesek szlovákiai sítáborának bázisául a donovály sícentrum szolgál. Ennek a táborozásnak is kettős célja van. Az első nyilvánvaló: minden diákot meg kell tanítanunk alapfokon síelni, a már síelők tudását pedig fokozni kell. A másik, nem kevésbé fontos szempont a tábori körülményekből fakad: olyan módon kell megszerveznünk a táborban töltött időt, hogy azzal a közösséget is építsük.

A nap érdemi része a sípályákon telik. Miután nagyjából azonos tudásszintű csoportokba osztjuk a gyerekeket, a munka egy-egy oktató vezetésével folyik a pályán.

Az oktatás eredményét az utolsó napon lebonyolított vizsga, illetve verseny során lehet lemérni. Az eddigi hatékonyságunkra nem lehet panasz: hét év alatt egyetlen diák kivételével mindenki sikeresen levizsgázott, azaz teljesítette az előírt szlalompályát.

Az estékre közösségi programot szervezünk. Ombódi András vetélkedővel készül – amely mindig zajos sikert arat –, de szervezünk éjszakai síelést, filmvetítést is.

 

Új fejlemény, hogy a sítábort az osztályfőnökök is megtisztelik részvételükkel.

A táborsorozat harmadik és egyben utolsó eleme a tizenegyedikesek vízitábora Poroszlón. A program során mindenki megismerkedik a vízi közlekedés alapszabályaival, a Tisza-tó élővilágával kapcsolatos legfontosabb tudnivalókkal, továbbá természetesen a kajak és a kenu kezelésével. Az alapok elsajátítását követően a csoport a Tisza-tó csatornáin, valamint az Élő-Tiszán túrákra indul, ahol a tanultakat mindenki megpróbálja alkalmazni.

A táborozás ezúttal is vizsgával zárul, amelyen mind a kajak, mind a kenu használatát be kell mutatni.

A vízitábor kiegészítő programjaként a gyerekek az iskolában elsősegély-nyújtó ismereteket tanulnak (ez azonban természetesen nem a táborozás során jelentkező vészhelyzetek elhárítása miatt fontos…).

Ezeknek a táboroknak felbecsülhetetlen a pedagógiai hozadékuk. Először is: a gyerekek szembesülnek azzal a nyilvánvaló tanulsággal, hogy az ember a 21. században is otthon érezheti magát valahol – jelesül: a természetben – a civilizáció áldásai nélkül. Le lehet lépni az aszfaltról, átvitt értelemben is, és ha hajlandóak vagyunk kellő alázattal közelíteni valamely új kihíváshoz (legyen az meredek, sziklás hegyoldal, sípálya, ismeretlen élővíz), úgy nemcsak úrrá lehetünk a nehézségeken, hanem a helyzetet akár élvezhetjük is. (Az, hogy mindeközben egészséges környezetben egészséges életmódot élünk és közben fejlődik a mozgáskultúránk, nyilvánvaló.)

A közös kihívás és a csapatokban megoldandó feladat (erdei iskola: raj, sítábor: csoport, evezés: a kenu legénysége) látványosan fejleszti a közösségi szemléletet. Olykor még a rutinos, sokat tapasztalt táboroztató is meghatódik a közösség reakcióitól, például annak az örömnek a láttán, amellyel a gyerekek kevésbé szerencsés adottságú társaik sikerét üdvözlik. Az is nagyszerű, hogy ezekben a táborokban percek alatt eltűnik az a művi viselkedés, amelyet a gyerekek a megszokott viszonyok között igyekeznek felölteni a közösségbe olvadás szándékával és az „arcoskodás” átadja a helyét a tiszta, önfeledt, természetes és a korosztályra jellemző viselkedésnek. Eltűnik a smink, a pírszing, visszaszorulnak a kötelezőnek vélt divatelemek, és előtűnik a felszín alól a lényeg: az ember.

Nagyon érdekes folyamat megy végbe a táboroztató pedagógus és a diák viszonyában. Itt, ahogy mondani szokták, együtt sírunk, együtt nevetünk. Zivatarban, havasesőben tanár is, diák is fázik, ahogy a jól végzett munka öröme, a túrát követő kellemes fáradtság is közös ajándéka a táborlakóknak, életkortól függetlenül. A gyerekek a helyzet magaslatán álló tanár tekintélyét akkor is percek alatt elfogadják, ha az illető egy szál fürdőnadrágban irányítja a munkát.

Úgy gondolom, mi, tanárok is nagyon sokat tanulunk ezekből a táborokból. Itt nem lehet az iskolai körülmények között esetleg működő idomításból megélni. Bizony, ilyenkor fellazul a tanórán megszokott, feszes és könnyen betanítható viselkedés. A gyerek kiabál, elszalad, olykor csúnya szó csusszan ki a száján, de közben a szeme sarkából várja a mi reakciónkat minderre. Ami természetesen nem marad el.

A tanár a táborban a gyerek jellemének, egyéniségének rejtettebb szféráiba is bepillantást nyer, ami nagyon sokat segít a tanórán tanúsítandó helyes pedagógiai hozzáállás kialakításában is. A gyerek pedig végtelenül hálás az irányában tanúsított figyelemért. Nem felejti el, ha a tanár térden csúszkál körülötte és állítgatja a síléce kötését, kihalássza a vízből borulás után őt és a felszerelését, vagy egyszerűen fogja a kezét, ha fél a meredek lejtőn. (Mióta táboroztatok, mosolyognak rám a diákok, ha találkozunk a folyosón.)

Nagyon hálás vagyok azoknak a kollégáimnak, akik vállalják az új, szokatlan helyzetben is a munkát és társaim a fenti eredmények elérésében. A tantestület nagyobbik része állandó résztvevője a táboroknak. Szerintem nincs az országban még egy iskola, amely elmondhatja ezt magáról.

Olaszországi és ausztriai sítáborok; jégpálya

A donoválynál lényegesen jobb technikai körülményeket kínáló sípályákat elsősorban azoknak a diákoknak ajánljuk, akik a tizedikesek sítáborában már szert tettek a komolyabb pályák „leküzdéséhez” szükséges tudásra. Nem hallgathatjuk el, hogy (cserébe az exkluzív viszonyokért) ezek a táborok a donovályhoz képest lényegesen többe – két-háromszor annyiba – kerülnek.

Ezekbe a táborokba tizedikesek nem jelentkezhetnek, azért, hogy ne a család anyagi lehetőségei határozzák meg a tábor megválasztását.

2002-ben iskolánk sportudvarán jégpályát alakítottunk ki, diákjaink nagy örömére. A rendkívül kemény télnek köszönhetően a korcsolyapálya több mint három hétig üzemelt. Sajnos a pálya aszfaltja nem teljesen vízszintes, így az első napsütés hatására egyszerűen kifolyt a víz a jég alól. Le kellett vonnunk a fájdalmas tanulságot: az iskolaudvar csak rendkívül szerencsés időjárási viszonyok között alkalmas erre a célra.

Túranap

Az írásbeli érettségi vizsgaidőszak első két napján, jelesül a magyar és a matematika írásbelik alatt szervezzük meg a túranapot és a sportnapot. A dolgozatok megírása és megíratása ugyanis csak az iskolaközösség egy része számára jelent elfoglaltságot, órarend szerinti tanítási napot azonban a megfelelő vizsgakörülmények biztosítása végett lezárt szintek miatt nem lehet tartani. E probléma áthidalását szolgálja a túranap és a sportnap intézménye.

A túranapnak az a lényege, hogy a gyerekek a teljesítménytúrák gyakorlatát követve megadott útvonalterv mentén, egyénileg haladnak végig a kijelölt távon. Az 5-8. évfolyamos diákok csoportosan, tanár vezetésével túráznak. A pálya körülbelül 15 km-es, amely általában a Lajosháza – Sástó – Mátrafüred – Sár-hegy – Gyöngyös útvonal mentén halad. Az áthaladást a megfelelő helyeken telepített ellenőrző állomások bélyegzőivel kell igazolni. A túra az iskolában ér véget, ahol a diákok leadják az ellenőrző szelvényeket, amelyeket a túra teljesítése alól (egészségügyi okokból) felmentett diákok osztályonként csoportosítanak. Az osztályfőnökök ilyen módon ellenőrizhetik a diákok részvételét és teljesítményét.

Bár e program bevezetését praktikus szempontok motiválták, a gyerekek körében igen kedvező a fogadtatásra találtak.

A Diáksport-egyesület

Intézményünkben diáksport-egyesület (DSE) működik, amelynek gyakorlatilag minden diákunk a tagja. A tagsági jogviszonyt tagkártya igazolja, amellyel a sportfoglalkozások, táborok költségeinél jelentős engedményben lehet részesülni.

A DSE az iskolával kötött megállapodásban részletezett módon hozzájárul a mindennapi testedzés feltételeinek megteremtéséhez, különféle sportágakban edzéseket szervez, megteremti a versenyekre történő utaztatás anyagi hátterét, támogatja a sporttáborokat és –rendezvényeket, továbbá saját forrásból javítja a testnevelés tantárgy oktatásának tárgyi feltételeit. Az iskola pedig a DSE rendelkezésére bocsájtja sportcélú létesítményeit és azok teljes felszerelését.

A DSE-nek az alapszabálya szerint megválasztott vezetősége van, amelynek természetesen diákok is tagjai. Ez a grémium a feladatok megszervezése, illetve a rendelkezésre álló anyagi források felosztása végett évente egy alkalommal közgyűlést tart, amelyre minden osztály delegál küldötteket, akik az osztály igényeit tolmácsolják.

Hagyományőrző háziversenyek

Sportéletünket kevésbé nagy tömegeket megmozgató, de nekünk mégis kedves hagyományok színesítik. Az egyik ilyen az „n perces foci” (n = [aktuális évszám] – 1634), amely voltaképpen egy déli 12 órakor kezdődő folyamatos mérkőzés. A csapatok egymást váltogatják. Hagyomány, hogy a kezdőrúgást az igazgató végzi el, és a mérkőzés során iskolánk öregdiákjai is pályára lépnek.

Ugyancsak hagyomány, hogy a diákok háziversenyeket szerveznek különféle sportágakban. Ezek döntőjére több esetben a diáknapi eseménysor forgatagában kerül sor, sőt a győztes csapat nemritkán kihívja a tantestület csapatát. Ezeken a mérkőzéseken (labdarúgás, kézilabda, kosárlabda, röplabda, tollaslabda) kollégáim meglepően jól szerepelnek!

A tanórán kívüli nevelési lehetőségek a priori elemzése

Hatás a diákra ‒ a csoportnormák kialakítása

Az előzőekben több ízben módomban állt rámutatni a tanórán kívüli nevelési lehetőségeknek a diákokra gyakorolt ilyen-olyan jótékony hatására. Most e tevékenységek egy különleges, egyéb módon nem elérhető hozadékáról szólok, ez pedig a csoportnormák kialakítása és az egészségesen konform viselkedés megteremtése.

Az iskolai diákközösségekben kialakuló konformjelenség különbözik a gyerekek spontán szocializálódása során tetten érhető folyamatoktól, ugyanis esetünkben a gyermek az iskola kontrollja alatt, annak elvárásait követve nyilvánul meg. A kontroll által nem befolyásolt gyermekközösségek csoportnormái szabadok, őszinték és egyszerűek, kimenetelükben viszont sokszor kegyetlenek. Gondoljunk a bandázásra, falkába verődésre, ami nem feltétlenül az utcagyerekek életformája. Hajdanán egy-egy lakótelep fiai, vagy a falu gyermekei a szabad idejüket szívesen töltötték együtt, közös játékaik voltak (ezek között megtaláljuk a tradicionális, mindenki által ismert gyermekjátékokat és a csapat sajátjait egyaránt), búvóhelyet építettek, titkaik voltak. Tekintélye volt a nagy, erős, értelmes gyereknek, és mindenki igyekezett beállni a sorba. Ki kellett verekednie a maga helyét, önerőből. És ebből rengeteget lehetett tanulni.

Sajnos ez a közösségi létforma kiveszőben van. Járjuk végig a várost, nézegessük a játszótereket: sehol nem látunk focizó kisiskolásokat, nem gyűlnek a játékok köré gyerekcsoportok. Ha van is gyermek a játszótéren, az legfeljebb babakocsi mélyén rejtőzik, esetleg kutyát sétáltat. Félek, fiataljaink manapság inkább közösségi portálokon keresztül keresik egymást, és ez még a jobbik eset, ha a fájlmegosztó oldalakról letöltögetett rajzfilmsorozatok habzsolásával vetjük össze.

Attól tartok, hogy a közösségi lét gyermekkori elsajátítása hiányának súlyos pedagógiai következményei vannak, amire a pedagógusok nincsenek felkészülve. A helyezkedés, beilleszkedés, az érdekérvényesítésre való képesség elsajátítása felcsúszik, átcsúszik az iskolába, ahol a közösségi életet hagyományosan inkább explicit normákkal szeretnénk szabályozni. Meghökkentő, korábban nem látott konfliktusok pattannak ki diákok között, amelyeket értetlenül szemlélünk és ‒ teljes joggal ‒ iskolába nem illőnek minősítünk. Buta törésvonalak hasítanak ketté közösségeket, amely közösségek általában véve is infantilizálódnak.

Ebben a helyzetben a korábbinál nagyobb mértékben kellene a közösségi nevelésre összpontosítanunk. Ujjunkat a közösségfejlődés ütőerén tartva folyamatosan reagálnunk kellene a belső, rejtett, esetenként titkos történésekre. Ehhez azonban arra lenne szükség, hogy a pedagógus a lehető legtöbb időt töltse a gyerekek között, lehetőleg ‒ régi vesszőparipám ‒ tanítási órán kívül is. Na, ez az, amire a túlhajszolt, alulfizetett, olykor egzisztenciájában fenyegetett pedagógust a legtöbb helyen nagy varázslat rávenni. Pedig a közösség helyes viselkedését is és a csoportnak megfelelő egyéni reakciót (konformitást) is tanítanunk kellene.

A mi iskolánkban erős az iskolaközösséghez tartozás közösségformáló szerepe (később ezt számszerűen is bizonyítom), amely a tanórán kívül a legváltozatosabb formákban érhető tetten. Ilyenkor nemcsak az írott, hanem az íratlan szabályok ‒ normák ‒ elsajátíttatása is magától értetődő. Egy példa az írott és íratlan szabályok együttes működésére: az ünnepséget közösen megünnepeljük (írott szabály), az ünnepségen a városi színházteremben formaruhában jelenünk meg (írott szabály), és az ünnepség kezdetekor elénekeljük (nem meghallgatjuk!) a Himnuszt (íratlan szabály), méghozzá szépen, hallhatóan (íratlan szabály) . Ki merem jelenteni, hogy ezek ellen a külsőségek ellen senki sem lázadozik, sőt még a legkópébb diák is elfogadja, hogy ennek ez a rendje, így van jól. Nagyon könnyen el lehetne pedig egy ilyen ünnepséget szabotálni, köhögéssel, sms-ekkel, de nem ez történik. Konform magatartást tanúsítunk, és ennek közösségünk is haszonélvezője, meg az egyén is.

Napjainkban a nemi érintkezés általános viselkedéskultúrája is átalakulóban van. Ahogy a buszon és az utcán sem ritka a csókolózó fiatalok látványa, az iskola folyosóin is egyre gyakrabban látunk ölelkező, összebújó párokat (ezt a jelenséget egy kollégám nyomán radiátorszerelemnek nevezzük). Bár nem tartom magam prűdnek, némi diszkréciót kívánatosnak tartanék ilyen dolgokban, így ezeket a párokat kollégáimmal szétrebbentjük. Ez az eljárásunk azonban egy kicsit problémás. A diákok ugyanis már nem nagyon értik, mi kivetnivalót találunk a viselkedésükben, amely egyéb helyeken nem éri el a közönség ingerküszöbét. Íme, egy eset, amikor nem határozható meg pontosan a konformitás elvárt mértéke. (Ez a szituáció egyébként ugyanezek miatt kellemetlen a tanárnak is. )

Összességében az a véleményem, hogy egy egészséges diákközösségben, amelyhez jó tartozni és nem csak érdekben áll, illik és érdemes konform magatartást tanúsítani. Az iskola dolga, hogy összeválogassa ennek elvárt elemeit, mind az írott, mind az íratlan normák tekintetében. Márpedig ez a munka tipikusan a tanítási órán kívüli élethelyzetekben folyik. Ha ez sikeres, akkor a diáknak nincs ellenére a normakövetés: együttműködő és elégedett.

Hatás a tanárra ‒ lehetőség a megismerésre

Minden iskola kötelessége nemcsak eredményes és hatékony, hanem egyben méltányos nevelésben részesíteni növendékeit. Ehhez információkra van szükség. Diákunk belső és külső környezetről azonban fájóan kevés adatot birtokolunk, bár ismereteink jó esetben fokozatosan gyarapodnak. A családlátogatás intézménye középiskolában általában ismeretlen, így le kell (?) mondanunk arról a sokat eláruló pillanatfelvételről, amely a gyermek otthonába belépve készülhetne el a pedagógus elméjében. Ezt a lehetőséget pótolja némiképpen az a gyakorlat, amelyet iskolánkban néhány éve próbálunk működtetni: az egyes osztályokba járó gyerekek, illetve szüleik és tanáraik oldott környezetben egyfajta ismerkedési napot tartanak, olykor főzéssel, játékkal egybekötve. Nem veszélytelen ez a közeledés: sokszor okoz félreértést a szülőben a tanár alkalmi fellazulása. Bizony, volt már példa arra, hogy utóbb a szülők számon kérték a „haveri viszony” elillanását.

A gyermek kvalitásai felől már a beiskolázási eljárás során igyekszünk képet alkotni. Az elbeszélgetésnek fontos mozzanata, amikor a felvételiző családjáról, lakókörnyezetéről, kedvteléseiről, sikereiről mesélhet. Nagyon sok értékes tulajdonságra derül így fény, amelyekről a hivatalos adatok nem szólnak. Ezekkel a tudomásunkra jutott erényekkel aztán ‒ a gyermek felvétele esetén ‒ csúnyán visszaélünk: a gyermeket igyekszünk direkt módon az érdeklődési körének megfelelő körökbe terelni, nem teljesen önzetlenül (énekkar, színjátszó kör, természetjáró kör, sportegyesület).

A képességek megismerése a tanítási órán csak töredékeiben valósulhat meg, hiszen ott döntően (de nem kizárólagosan) a szaktárgyhoz illeszkedő paramétereket vizsgáljuk. Ezért tulajdonítok kiemelkedő jelentőséget a tanítási órán kívüli nevelési alkalmaknak. A gyermek irányultságának kipuhatolása módot ad arra, hogy okosan és empatikusan befolyásoljuk pályaorientációját és elejét vegyük a divatkövető, átgondolatlan (és esetenként egy egész életet tönkretevő) pályaválasztásnak.

A megfelelő pedagógiai viszonyulás megválasztásához a gyermeket a lehető legalaposabban meg kell ismernünk, meg kell értenünk. Mivel a legtöbb időt a gyermekkel a tanítási órán töltjük együtt, ez a helyszín tűnne ‒ és sokak számára tűnik ‒ optimálisnak, sőt kizárólagosnak a megismerésére. Ezt a leegyszerűsített megközelítést már az eddigiek is cáfolják, én azonban tovább megyek: meggyőződésem, hogy diákjainkat a lehető legkülönfélébb környezetben és élethelyzetben kell látnunk ahhoz, hogy véleményt alkothassunk személyiségéről. Ez a hitem olyannyira áthatja pedagógiai hitvallásomat, hogy meg is állok itt egy percre, hogy kifejthessem állításomat.

A tanítási óra fegyelmét nem nehéz kialakítani, különösen nem egy olyan iskolában, ahol a normakövető hozzáállást tanúsító diákok tömege elér egy bizonyos kritikus tömeget, mondjuk a tanulók számának 80-90 %-át. Ilyen közegben a fegyelmezetlen, órát szabotáló magatartás nem nyer polgárjogot, mint viselkedésforma, sőt esetenként a diákok rosszallását is maga után vonja. Így a tanárt, mondhatni: alanyi jogon megilleti az óra zavartalan megtartásának a lehetősége. Igazából ez az áldás még a rossz tanárnak is az ölébe hull, hiszen a nevelőtestület a tanár kikezdése esetén összezár és a renitens diák egykettőre tarthatatlan helyzetbe kerül.

És ez nincs teljesen jól, különösen, ha a kialakult helyzet a tanárt a győzelem érzésével tölti el. Ami ezen az órán tetten érhető, nem nevelés és fegyelem, hanem idomítás, illetve az elvárt magaviselet felmutatása. Hogy mennyire nem érhetünk el a drillezéssel pedagógiai eredményt, azonnal kiderül, amint a diák kikerül a megszokott közegből, felszabadul, önmagát adja. Rá sem ismerünk néha! ‒ …ami azt jelenti, hogy a személyiségéről kialakított képünk finoman szólva is hiányos.

Én jelenlegi helyzetemben, intézményvezetőként még az átlagosnál is kevesebbet látnék a diákból, így kifejezetten keresem azokat az alkalmakat, amikor közöttük lehetek, megismerhetem őket. Nagyon hálás vagyok a sorsnak, amiért a munkahelyemen a kollégák zöme (60-70 %-uk) lelkesedik a tanórán kívüli pedagógiai programokért, ki-ki a maga módján, de a többiek és részt vesznek azokon. Hadd mutassak be egy rendhagyó lehetőséget frissen beiskolázott diákjaink megismerésére.

A gimnáziumba felvett gyerekek a sportolással, táborozással már a kezdetek kezdetén találkoznak. Egyfajta gólyatáborként evezőstábort szoktunk ugyanis szervezni nekik szeptemberben (Tiszafüreden). A táborainknak jó a hírük, így ezekbe az őszi gólyatáborokba is majdnem mindenki eljön. Ott vannak az osztályfőnökök is. A fedőtevékenység: az evezés technikájának elsajátítása, túrázás a Tisza-tavon, értelemszerű, tábortűzhöz kötött kiegészítő programokkal. De nem ez a lényeg. Sokkal inkább az, hogy a táborban tudatosan megkomponálható a gyerekeknek az iskoláról szerzett első benyomása. Megismerkednek az értelmes rend fogalmával, megismerik a tanáraikat is, az iskola vezetőit is (mindkét helyettesem sportember, magam is oktatok a sporttáborokban). Megtanulják a helyes viselkedést kedvezőtlen körülmények között, óhatatlanul rákényszerülnek a problémák közös megoldására, ugyanakkor ‒ és most visszakanyarodok a témánkhoz ‒ nekünk, tanároknak is lehetőségünk nyílik megismerni őket. Látjuk, ki az, aki segít, ki az, aki elsunnyog. Ki gyámoltalan, ki elutasító, kedves vagy arrogáns. Persze ezt a képet hiba lenne abszolutizálni vagy akár csak túlértékelni is, hiszen egyrészt ez a színtér csak egy a rengeteg elképzelhető közül, másrészt a gyermeki személyiség formálható és formálódó ‒ ez adja munkánk lényegét.

(A garázsomban egyszer szomorú esemény történt: a mennyezeten egy fecskepár megpróbált fészket rakni. Ideig-óráig használták is az alkotást, sőt hamarosan fiókák csipogása hallatszott ki a fészekből. Egy nap azt vettem észre, hogy az egész lezuhant és a kocsi tetején landolt. A fiókákat felfalták a macskák, a fecskepár elköltözött.

Kiderítettem, mi történt: a fecskék félreértésből átázott kutyatápból készítették el a fészket. Nem csoda, hogy leszakadt.

Anyagismeretből elégtelen ‒ a következmények tragikusak.

Ahogyan a kőművesnek ismernie kell az általa használt anyagok tulajdonságait, ugyanúgy kötelessége a pedagógusnak is munkája objektumát, a gyermeket a lehető legteljesebben, legsokoldalúbban megismerni.

A megismerésre, illetve a személyiségkép módosítására-kiegészítésére az iskolai élet valamennyi színtere felhasználható és fel is használandó. Álláspontom szerint a tanárnak be kell merészkednie a tanítási órán kívüli alkalmak közepette is a diákok közé. Nem árt, ha ezekben a közegekben is megpróbál hatni, sőt példát mutatni, de minimálisan csendes megfigyelőként jelen kell lennie.

A világ viharos gyorsasággal változik, nem egyértelműen jó irányba. Ha nem vagyunk hajlandók a fiatalok szemléletmódját, gondolkodását megérteni, elszakadunk tőlük. A gyerekek fejében skizofrén állapot alakul ki: megtanulnak megfelelni az elvárásainknak (betörnek), ám a lelkükre már nem gyakorolunk hatást.

Éppen ezért a kulcsa a munkánknak a megismerés.)

Marketing megfontolások

A köznevelés nem szolgáltatás, hanem közszolgálat, így a szolgáltatások optimalizálására törő marketing megfontolások csak a szféra sajátosságainak tudomásul vételével alkalmazhatók rá. Esetünkben is igaz azonban, hogy „fogyasztó” (vagyis a továbbtanulás előtt álló diák, illetve szülei) a sok „termék” (azaz: a szóba jöhető középiskolák programjai) közül hasznosságuk alapján választ. Marketinges mivoltunkban feladatunk, hogy a fogyasztókkal felismertessük, elfogadtassuk portékánk hasznosságát, értékét ‒ azaz: minél nagyobb számban édesgessük őket iskolaközösségünk soraiba.

Ez a törekvés napjainkban az iskolák létért folyó küzdelmeként jelentkezik. Az ismert demográfiai folyamatok következtében drámaian megcsappant a beiskolázható diákok száma, miközben az iskolák ‒ a szervezetekre jellemző önfenntartó ösztön jegyében ‒ nem áldoznak méretükből. Megyénkben már 2013 szeptemberében például két középiskola tudta csak a képzéseit az elképzeléseinek megfelelően beindítani (és azóta ezek a nehézségek egyre fokozódnak). Bár ezek egyike mi voltunk, pontosan tudjuk, hogy nem ülhetünk ölbe tett kézzel: erőfeszítések, kampány ‒ marketing tevékenység ‒ nélkül nagy bajba kerülhetünk.

A teljes vevőérték ‒ azaz: a szolgáltatásunktól várható előnyök összessége ‒ szubjektív kategória. Mást jelent a nyolcadikos diák és mást a szülei számára. Megfelelő tájékozódás és tájékoztatás nélkül rejtve maradnak fogyasztói attitűdök (értsd: nem tudjuk pontosan, hogy mire lenne igényük), de a fogyasztó is csak töredékében ismerné meg a továbbtanulás színhelyeként ajánlkozó középiskola erényeit.

Közismert tény, hogy a köznevelésben az igénybe vevő a teljes vevőérték komponensei között kiemelt jelentőséget tulajdonít a szolgáltató imázsának (hírnevének, hagyományrendszerének, szimbólumainak). Az értékek bemutatásakor azonban fel kell készülnünk arra, hogy mással érhetünk el eredményt a diáknál, mással a szülőnél ‒ a bemutatkozási lehetőségeket az igények felmérése után személyre szabottan kell megtervezni. (Erről is írok egy kicsit később.)

Iskolánkban is véget a jó világ: 2012-ben szégyenszemre nem tudtuk feltölteni az egyik osztályunkat (ez történetesen a nyelvi előkészítő évfolyammal induló képzésben részt vevő utolsó osztály volt). A diákönkormányzathoz fordultunk tanácsért: mit csináljunk máshogy, mire koncentráljunk a beiskolázási kampány során. Meglepő választ kaptunk: a diákok érdeklődését kell felkelteni, méghozzá a mi diákjaink által tartandó villámlátogatások révén, amikor is autentikusan lehet bemutatni énünknek azt az oldalát, amely vonzhatja a jó közösségbe, izgalmas közegbe vágyó diákot. El is mentünk diákokkal vagy húsz általános iskolába. Az eredmény látványos volt: a jelentkezők száma több mint 20 %-kal nőtt és azóta stabilizálódott. (Igazából minden gondunk megoldódna, ha évente két osztályt indíthatnánk a nyolcosztályos tagozaton, ez azonban sajnos nem a mi kompetenciánk.)

A „fogyasztók” igényeinek feltérképezésére, illetve elégedettségük felmérésére irányult a következők ismertetendő mérés, amely marketing-tekintetben is sok információval szolgált.