Október 2-án nem lehetett mosoly nélkül létezni az óraközi szünetekben. Zongoramuzsikától, gitárszótól, csilingelő gyermekhangoktól, érett hangképzéstől zengett az iskola. Hallhattunk nosztalgikus dallamokat, megzenésített verseket, bordalokat, népdalokat, de felcsendültek klasszikusok, popdalok, és gospel is. A válogatásban nem lehetett nem észrevenni a Berzéhez köthető áthallásokat. Hiszen amikor az ötödikesek beköszöntek: „Úgy tetszik, hogy jó helyen vagyunk itt…” vagy a kilencedikesek elénekelték az „Által mennék én a Tiszán ladikon, ladikon…”-t akkor nemcsak a zene, hanem az iskola közös nyelvén is beszéltek. De nem is csupán beszéltek, annál több történt: meg is értették egymást. Mi pedig tapsoltunk zenei tehetségeinknek, rajongtunk értük, és magunkkal vittünk a tanórákra egy darabot abból az örömből, amit a fellépők arcán láttunk. Az együtt zenélés örömét.
Mindez pedig Zeke Katalin tanárnő gondoskodásának, és felkészítő munkájának köszönhető.
Yehudi Menuhin kezdeményezésére 1975-ben az UNESCO október 1-jét a zene világnapjává nyilvánította. A hegedűművész szerint meg kell becsülnünk a csöndet, az ezerarcú muzsikát megismernünk pedig azért fontos, mert közelebb hozza egymáshoz az embereket és a kultúrákat. „Szavakkal már nagyon sokszor visszaéltek, különösen a korunk társadalmában egyre növekvő tudatlanság következtében. A zene azonban továbbra is módot ad arra, hogy az emberek ma is megértsék egymást, amikor az emberiségtől a múlt előítéletei távolabb állnak, mint valaha, de megerősödve kerülnek előtérbe azok az örök értékek, amelyek mindig részét képezték bármely nép minden művészi megnyilvánulásának.”
