2024. április 10-én a Berze küldöttségének busza hajnali 5 órakor mozgásba lendült, és úticélja Kézdivásárhely volt. A kirándulás előzménye az októberi vendégfogadás volt, amikor határon túli testvéreinket szállásoltuk el otthonunkban. Így tavasszal nekünk is lehetőségünk nyílt, hogy megtapasztaljuk a székelyek szeretetét. Reggel álmos szemekkel ültünk fel a buszra, és kevés alvással a szervezetünkben elindultunk barátaink felé. Igazgató úr a korai órákban még hagyott nekünk időt szunnyadni, de miután velünk együtt a nap is felkelt, elkezdődtek a szokásostól eltérő történelem, irodalom és földrajz órák. A hangunkat sem felejtettük otthon, együtt memorizáltuk a „Te bujdosó székely”-t és hasonló erdélyi érzelmekkel fűtött dalokat. A magyar zászlók egy-egy házon lobogtak, és ez csak még jobban bebizonyította azt, hogy nem fogunk honvágyat érezni. Első napon megálltunk Magyarvalkón, és tettünk egy túrát a Tordai-hasadék lenyűgöző szurdokában.
Izgatottan vártuk a kézdiekkel való találkozást, de előtte még egyet aludnunk kellett Segesváron. Az odáig vezető út során különböző nevezetességeket, templomokat és történelmi helyszíneket néztünk meg és a buszon tartott történelem óráknak köszönhetően kellően felkészültünk azzal a múlttal, amivel Erdély rendelkezik. Segesváron, helyi idegenvezetőnk mutatta be a várost és egyre közelebb hozta az elkövetkezendő napok lényegét. Este a várban tehettük nyugovóra fejünk és másnap reggel indultunk is. A település melletti Petőfi szobornál, a magyar költészet napján meghallgathattuk szavalni Barna Viktor tanár urat, aki Szilágyi Domonkos Héjjasfalva felé című versét mondta el nekünk. Biztosak lehetünk abban, hogy ezek az érzelmekkel teli előadások sokat segítettek, hogy magyarságunkat jobban értékeljük.
Dénes bácsi olyan ügyesen vette a kanyarokat, hogy egy kis idő elteltével beértünk Székelyföldre, és bizony megéreztük az ottani levegőt. A lelkedesés érezhető volt a buszon és már meglehetősen vártuk az ízes beszédet és a szoros ölelésre nyíló karokat. Este 6 óra tájban meg is érkeztünk a Nagy Mózes Elméleti Líceum elé. Néhányan már az iskola előtt fogadtak minket, de az igazi nyakba ugrások a falakon belül történtek. Sokan már ismertük fogadóinkat, de voltak közöttünk olyan párok, akik még most látták egymást először. Nem volt fontos, ki mennyire ismerte a másikat, bármerre néztünk, mindenhol csillogó szempárokba ütköztünk. A meglévő és kialakult párok elszóródtak és ezzel együtt megkezdődött a három napos élménysorozat. Este, a meleg vacsora felett megismertük a fogadó családot és hosszan tartó beszélgetésekbe kezdtünk. Persze energiaraktárunk lemerülése, és az a tény, hogy holnap megint elindul a busz Erdély felfedezésére közbeszólt, így időben nyugovóra tértünk.
Másnapi kirándulásunkra sajnos fogadóink nem tudtak velünk tartani, de tanáraik hatalmas odafigyeléssel kísértek minket. Saját gyermekükként tekintettek ránk. Csütörtökön ellátogattunk Székelyderzsre és Csomakőrösre. Megismerkedhettünk Kőrösi Csoma Sándor életrajzával és munkásságával. Ezt az életutat pedig a kovásznai megemlékezés koronázta meg egy helyi gimnáziumban, ahol a Berze is elhelyezte koszorúját. Finom ebéd után várt minket a kovásznai kastély, ahol gyönyörű környezetben, titkokat tudhattunk meg egy 21. századi gróf mai helyzetéről. Fél 7-kor már ismét Kézdivásárhelyen voltunk, ahol érdeklődve vártak minket barátaink. Ezután lehetőségünk nyílt egy kicsit hosszabb időt eltölteni székely pajtársainkkal. Sokan töltöttük ezt az estét nagyobb baráti társaságokkal, ahol megismertük az ottani diákéletet, megvitattuk a magyar és román osztályzást és szó esett olyan élményekről, amelyeket mindannyian megéltünk, csak több száz kilométer különbséggel. Beavattak minket az összes helyi pletykába, szerelmi életbe és persze megismertük azokat a helyeket Kézdin, ahol ők törzsvendégek. Legtöbbünk későn ért haza, de másnap az erdélyi levegő mindannyiunkat felfrissített. Kellett is, hiszen hosszú és élménydús nap állt előttünk.
A szombati nap a családokról szólt, és arról a kapcsolatról, amit még a határ sem tud megszakítani. Délután a szélrózsa összes irányában berzések voltak. A nap során sikerült erősebb köteléket kialakítani fogadóinkkal, személyes történeket hallgathattunk és oszthattunk meg egymással. Nagyon hálásak vagyunk ezekért a programokért, mindenki kicsit kiszakadhatott a mindennapokból. A nap során mindannyian realizáltuk, hogy rengeteg közös dolog van bennünk. Hasonló a zenei ízlésünk, a ruhák amiket hordunk, és az érdeklődési köreink is megegyeznek. Az erős kötelék bizonyára most alakulhatott volna ki, de az igazság az, hogy mi ezt már megérkezésünkkor megtapasztaltuk. Olyan volt mintha már évek óta élne ez a kapocs, még ha ezt nagyjából 700 kilométer is választja el. Közös megbeszélések alapján arra jutottunk, hogy nem vagyunk külföldön. 700 kilométer után is mintha haza érkeznénk. Otthon vagyunk.
Majd eljött a szombat este. Keserédes érzés fogott el minket. Vártuk a bulit, ugyanakkor tudtuk, hogy ez egyben a búcsú jele is. Este páratlan zenészek és színes fények vártak minket, ahol együtt táncolhattunk a közös zenékre és ugyanakkor tartalmas beszélgetéseket folytathattunk az udvaron. A mulatozás végén elénekeltük a székely és magyar himnuszt. Megfáradt kezekkel fogtuk egymást vállon és a legszebb hangunkkal daloltunk. A csapat eloszlott és előbb-utóbb párnára hajtottuk fejünk.
Másnap reggel 8-kor indultunk haza a líceum elől. Bőröndjeinket bepakoltuk a csomagtartóba, és eljött a búcsú ideje. Végigöleltünk mindenkit, egy kicsit hosszabban is mint máskor. Jó páran könnyes szemmel, de felvonszoltuk magunkat a buszra. Az ablakból még összenevetgéltünk barátainkkal, majd megszólalt a motor, és elindultunk a macskaköves utakon. Karok lendültek a magasba és bőszen integettünk egymásnak. Indulásunk után az első percben megfogalmaztuk “már most hiányoznak”. De nem lehetett mit tenni, mennünk kellett. Szívünk csordultig volt szeretettel és elfogadással. Rengeteg élményben volt részünk, és rengeteget tapasztaltunk. Élménybeszámolóink alapján büszkén kijelenthetjük, célunkat elértük. Sokunk, a kialakult kötelék révén akár az iskolai programon kívül is talákoznánk testvéreinkkel.
Egyetlen dolog árnyékolta be felhőtlen örömünket. Bár Mészáros Ágoston tanár úr nagy odafigyeléssel kidolgozta programjaink összes apró részletét, és a fogadásunkra is eljött csütörtök este, a többi napot betegsége miatt sajnos nem tudta velünk tölteni. Hazafelé, a csíksomlyói kegytemplom lábánál érte szólt dalunk. Hogy vannak-e véletlenek, azt nem tudjuk, de az biztos, hogy az Által mennék én a Tiszán ladikon… kezdetű dal, amiről úgy hallottuk, a kedvence, nekünk, vízitábort megjárt Berzéseknek is sokat jelent. Reméljük, hangjaink imába fordultak, kívánunk neki ezúton is mielőbbi teljes gyógyulást!
Ahhoz, hogy fenntartsuk magyarságunkat, kapcsolatokat kell kialakítani. De az nem elég, hogy magyarul beszélünk. Ápolni és becsülni kell ezen köteléket, és hálat adni az Istennek, hogy tudjuk milyen érzés amikor feltétel nélkül szeretnek. Miután mi tudjuk ezen érzést, nem engedhetjük elveszni.
Ugyannakkor hatalmas köszönet és tisztelet illeti kísérőtanárainkat és igazgató urat, akik nélkül nem jöhetettek volna létre ezek a napok.
És akik miatt ismerjük az érzést… Kézdiek! Köszönjük a bőséges vendéglátást, a szeretetet, a megértést és az élményt, amit nyújtottatok családjaitokkal együtt! Soha nem fogjuk elfelejteni arcotokat. Igaz, a határt átléptük, de valami ott maradt. A szívünk egy része, de tudjuk, hogy ti úgy vigyáztok rá, mint legnemesebb kincsetekre.
Sorainkat egy dalszöveg részletével zárnánk, amit a hazafelé vezető úton is énekeltünk. A Ti szíveteket meghallottuk az ölelésben.
“Nem is érdemlek én
Olyan embert, aki
Úgy ölel át engem
Szívét neghallani.”
-Fiúk
Gonda Zsófia és Szénási Szófia
10. A osztály